Kérdés: „Mi óvónők az óvodai élet során gyakran és szívesen ülünk a gyerekek közé a szőnyegre, ha játszunk velük vagy mesélünk nekik. Vagy a gyerekasztalnál, gyerekszéken ülve rajzolunk közöttük és agyagozunk velük. (Annak ellenére, hogy vannak közöttünk korosodó, termetesedő, orvosi műtéten is átesett kolléganők.) Étkezni azonban sokunknak már nehezére esik – különösen mintaadóan étkezni – az 52 centiméter magas asztalnál, 28 centiméter magas széken ülve. Régebben az óvodai szobákban ott álltak az óvónők nagyobb székei is egy nagyobb asztalnál! A fiatalabbak, soványabbak, könnyebb mozgásúak, kisebbek a gyerekek közé ülve ettek, s akiknek ez nem ment volna könnyen, azok a nagy asztalnál étkeztek. Nemrégen azonban az óvodai szobákból eltűntek az óvónők asztalai és székei. Miért? Nagyított gyerekként kezelnek bennünket? Mi óvónők nem tekintjük a gondjainkra bízott gyerekeket kicsinyített felnőtteknek. Nemrégiben azzal a kéréssel fordultam vezető óvónőnkhöz, engedélyezze, hogy a csoportszobában elhelyezzünk egy asztalt, két székkel. (Hazulról hoztuk volna.) Azt a választ kaptam, hogy legyek türelemmel, érdeklődik, hogy a város óvodáiban mi a helyzet, és megkérdezi a többi kolléganőt, mi az igényük. Ennek alapján dönt, mert az nem járható út, hogy egy-két szobába kerüljön felnőtt méretű asztal, a többibe ne. Végül az óvoda közalkalmazotti tanácsa hozta meg a döntést, mely szerint a óvónők továbbra is kis asztalnál étkeznek. Indok és magyarázat: csak kis asztalnál ülve tud az óvónő példamutatóan étkezni (de hiszen éppen ez nem sikerül sokszor, testi akadályoztatás esetén); aki ezt a pályát választotta, fogadja el ezt az étkezési formát. Szeretném hallani minderről a véleményét. ”
Válasz: Mondhatnám: szóhoz sem jutok meglepetésemben. A magam részéről amilyen természetesnek tartom azt, hogy az óvónő a szőnyegre vagy kis székre kuporodik a gyerekek közé, ugyanolyan természetesnek látom, hogy olyan asztalnál egyen, amilyennél jólesik neki. A tapasztalat és a tudomány egyaránt arra tanít, hogy a fejlődő kisgyerek számára a legfontosabb, hogy a vele együtt élő, együtt játszó, környezetében jelenlévő felnőtt kongruens, önmagával azonos személyiség legyen és a maga számára is teremtse meg a neki megfelelő környezetet, mert csak így tud a szó legjobb értelmében hatni a környezetében levő, vele együtt élő gyerekre. Ezért kell minden nevelőnek szabadnak lennie módszerei megválasztásában és szabadságát csak a gyerek igényei, szükségletei, jogai korlátozzák.
Én csak olyan óvodát – vagy iskolát – tudok és szeretnék elképzelni, ahol a csoportszobák, osztályok igenis különböznek egymástól, a bennük lévő gyerekek és felnőttek igényei szerint. (Számomra, ha csak egy óvoda van a városban, ahol van felnőttasztal a csoportszobában, ez is egy természetes és lehetséges megoldás – ha éppen bizonyítékot keresnének erre, amit nem hiszek.) Meggyőződésem, hogy a szobában el kell helyezni egy felnőtt méretű étkezőasztalt két székkel, ha ennek az igénye bármelyik felnőttben felmerül, aki a szobát a gyerekekkel közösen használja. (Ehhez a döntéshez a közalkalmazotti tanácsnak semmi köze sincs.)
Nők Lapja 1996/20. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hámori Gyula