Miben más egy ilyen fotózás, mint a hagyományos beállított stúdiós képek?
A beállított, vagy akár a lifestyle, azaz megkomponált, de nem annyira kötött fotózások alkalmával arra törekszünk, hogy a lehető legszebb arcunkat mutassuk, ami teljesen emberi dolog. Szeretünk a világ felé boldognak, szépnek, kiegyensúlyozottnak mutatkozni. Ennek is helye van a fotográfiában, viszont az élet azért sokszor nem ilyen.
Ha szeretnénk mélyebbre menni a családi életünk mozgatórugóinak megértéséhez, akkor erre egy 60 perces stúdiófotózás nem megoldás.
Ott mindenki szép ruhában, sminkben feszeng, próbálja a gyereket rávenni a mosolygásra. Otthon önmagunk vagyunk, mi is szülőként és a gyerekeink is. Az ilyen fotósorozatoknál sokkal inkább előtérbe kerülnek a családon belüli érzelmi szálak, jobban kirajzolódik egy-egy család dinamikája. A dokumentarista fotók máshogy szépek. Nem elsősorban esztétikai, hanem érzelmi értéket képeznek. Ez nem annyira illeszkedik bele a social media által diktált tempóba, de a legbelsőbb körnek, a családnak ez az igazi arca.
Hogyan hat a családok életére egy ilyen természetes fotózás?
A gyerekek korsajátosságai miatt nagyon gyorsan változik egy család élete, és egészen más kapcsolatok, szokások vannak egy kisgyerekes családban, mint mondjuk egy olyanban, ahol már iskolás korúak a csemeték. És az is jellemző, hogy ezeket nagyon hamar elfelejtjük, pont amiatt, hogy annyira gyorsan kell reagálni a gyerekek változásaira. A történetmesélő családfotózás tulajdonképpen egy korlenyomat, amikor megörökítjük egy adott életszakasz jellegzetességeit, amik már egy év múlva nem lesznek meg, vagy átalakulnak.
Hogyan viselkednek a családtagok a fotózáskor, és hogyan állnak hozzá az alkalomhoz?
A gyerekek nagyon hamar megszokják, hogy valaki ott van és fényképezi őket. Egy-két óra után már nem színészkednek neked, mert megunják, és ilyenkor kezdődik el igazán a fotográfusi munka. Az apukák tapasztalatom szerint jobban szeretik ezt, mint a stúdiós fotózást, mert nem kell viselkedni, erőltetetten mosolyogni, kihúzott háttal állni. Az anyukák kicsit feszengenek a lakásban levő rendetlenség miatt, vagy amiatt, hogy van-e tokájuk, hogy áll a hajuk. A fotózás közben mindig szoktam képeket mutogatni a fényképezőgépem kijelzőjén, és ettől megnyugszanak. Tudatosul bennük, hogy nem ezek határozzák meg a képeket.
Az a tapasztalatom, hogy az elején sokan kételkednek benne, hogy az ő életük hogyan is működhetne jól egy fotósorozatban, egyáltalán mit lehet azon lefotózni, ahogyan ebédelnek. Amikor azonban a kész képeket nézegetik – akár az én portfoliómat, akár a róluk készült sorozatot – mindig elérzékenyülve, örömmel nézik saját magukat és a gyerekeiket. Sokszor olyan helyzetben fotózom a gyerekeket, amikor a szüleik nincsenek jelen, és így ők is belelátnak a kicsik külön kis privát világába. Nem volt még egyetlen olyan fotózásom sem, ahol ne értékelték volna azt, hogy megmutatom nekik, milyen klassz család, milyen jó szülők ők a valóságban.
Mit szeretsz legjobban ebben a fotózásban?
Nekem nagy kedvenc témám az apa-gyerek kapcsolat egy-egy fotózásnál. Minden alkalommal kirajzolódik az a fajta gyengéd, gondoskodó szeretet, amit tipikusan az édesanyákkal asszociálunk.
Leomlanak azok a fajta társadalmi sztereotípiák, hogy az anya gondoskodó, az apa szigorú és nincs annyira jelen a gyermekei életében, mert dolgozik, pénzt keres.
Meg vagyok róla győződve, hogy ilyenkor a jövőbeli önmagunknak, jövőbeli családunknak fotózunk, olyan értéket teremtünk, amire biztonságos védőhálóként tudunk majd visszatekinteni. A család a személyiségünk magja, az elsődleges szocializáció színtere. Ha szerencsések vagyunk, akkor biztonságot jelent számunkra a családunk, és ehhez jó időről-időre visszatérni.
Kiemelt kép: Nagy Orsi