Osztálytalálkozó – Vass Virág beköszöntője az új Nők Lapjából

Milyen volt az 1980-as években iskolába járni?

A retró oldalak szerkesztői, a mozi és szakirodalom hajlamos a nyolcvanas éveket nyájas verőfényben látni, mint a Limo, gyümölcsízű pezsgőpor és a tábortűznél énekelt levelet kaptam lájf, nánánáná… kizárólagos korszakát.

Azok számára, akik gyerekek voltak akkor, a teljes önfeledtség és az édes biztonság ideje volt. Nem ismertük a bébiszittereket és a helikopterszülőket, viszont a szomszéd nénitől a trafikos bácsiig mindenki is nevelt minket.

Az idősebbek úgy emlékeznek, mint a korra, amikor mindenkinek állása, hétvégi telke, balatoni beutalója, Agria szekrénysora volt.

A videólejátszó még egészen friss… szinte sistereg a nappalikban, inkább látványosság, mint elterjedt szórakozási eszköz. Az internet embrionális állapotban létezik csak, várja a zsenit, aki világra segíti.

Csodálatosan feszült korszak volt, békés és izgatott egyszerre. Még hinni lehetett abban, hogy az új világ az ember szolgálatára készül, nem az ember ellen. Szabad volt – szmájli nélkül – szemérmetlenül beszélni az életről.

Talán ez hiányzik a legjobban.

Beszélgetni, egészen óvatos csápokkal megérinteni egy másik élőlényt. Nem kérni semmit, nem adni semmit, nem meggyőzni, csak közölni. Nem panaszkodni, csak elmondani. Éppen csak rálélegezni a másikra, mert itt élünk, mert találkoztunk.

A legritkább ajándék, ha így lehet beszélgetni valakivel.

Egykori általános iskolai osztályommal akkora becsben tartjuk, hogy amikor tehetjük –  néhány havonta –, osztálytalálkozót tartunk.

A találkozás iránti vágy kódolva van az emberi DNS-be. Különösen a pandémia alatt vált nyilvánvalóvá, hogy nem lehet felvenni a fonalat a Facetime-on, Zoomon, Skype-on. Az 54. oldalon nemcsak arról olvashatnak, hogy a magány megbetegít, hanem arról is, hogy megtanultunk egyedül szenvedni. Amikor kisebb-nagyobb tornádó söpör végig az ember életén – gyász, válás, betegség és más bajok idején –, barátaink szívecskés hangulatjele nem segít.

Annyit beszélünk mostanában a kék zónákról, tudják, távoli tengerparti városokról, ahol az emberek boldog, hosszú, egészséges életet élnek.

Az a sok zöld saláta, igen. És még? Órákig ülnek az ebédnél. Dumálnak.

Miután a lelküket kibeszélték, kiröhögték, járnak egyet.