Mi foglalkoztat most?

Természetesen a körülöttünk dúló háború és a biztonságunk. Az első nap érkezett hozzánk a belvárosi lakásunkba egy ukrán család. Egy nagymama, egy anyuka és egy kislány. Azóta is az életünk részei, naponta többször hívom őket. Tudom, hogy a világban máshol is történtek, történnek hasonló szörnyűségek. Szégyellem, de azok a távolság miatt nem érintettek ilyen mélyen. Most én is éjszakákon keresztül töprengek azon, mit csinálnék, ha el kellene indulnom egy szatyorral. Mit tennék, ha el akarnák vinni a fiamat? Aki történetesen februárban lett tizennyolc éves. Mennyire örültünk, hogy úristen, felnőtt lett! Most pedig azt mondom, hogy úristen, még ne legyen felnőtt! Igen, éjszakánként felriadok, oda kell bújnom a férjemhez, és megpróbáljuk megnyugtatni egymást. Ugyanakkor azt is tudom és érzem, hogy nem süppedhetünk bele a szorongásba. Lehet, hogy ez naiv dolog, mégis hiszem és teszem: muszáj valami szépet adni a világnak, hogy valahogy ellensúlyozzuk a borzalmakat. Például az elkövetkező koncertjeinkre gondolok. Oda kell állnunk a gyerekek elé a zenekarommal, a Farkasházi Réka és a Tintanyúllal, azt és úgy kell nyújtanunk nekik, amit eddig, hittel és reménnyel.

Miből merítesz erőt?

Például egy ilyen édes baba tekintetéből, aki az előbb itt ránk villantotta szép kék szemét a kávézóban. Annyira tiszta a gyerekek lelke, szeretek a közelükben lenni. És a transzgenerációs élmények is eszembe jutnak. Nemcsak traumákról van itt szó, hanem ösztönökről is. Az én nagyszüleim és más felmenőim a holokauszt áldozatai vagy túlélői. Van bennem egy erős túlélési ösztön, ami nem tudható be másnak, csakis valamiféle örökségnek. Valahogy mindig átbukfencezem a rosszon, amíg meg nem találom a jót abban, ami éppen van. A családomból is rengeteg erőt merítek. Bár imádok dolgozni, meg ha pezseg az élet, de amikor arra gondolok, hogy de jó, nemsokára hazaérek, és a többiek is megérkeznek az akolmelegbe, amiből két perc múlva őrült perpatvar lesz, az csodálatos. Minden hétvégén együtt eszünk. Nyolcfős az asztalunk, de az sosem elég, mert mindig csatlakozik valaki. Néha majd összeesünk a férjemmel a fáradtságtól vasárnap délutánra, de a következő hétvégét ugyanúgy akarjuk csinálni. Olyankor reggeltől estig főzünk és sütünk. Imádunk jókat enni és megosztani az élményt azokkal, akiket szeretünk. Ünnepekkor különösen.

Hogyan telik nálatok a húsvét?

Sokszor eszembe jut, milyen volt a karantén alatti húsvétunk két éve. Azon a tavaszon sokat sírtam. Nem az összezártság, inkább a bizonytalanság miatt, de aztán kialakítottunk egy működő életritmust, ez végül biztonságot adott, és még mondtam is, hogy higgyétek el, erre nosztalgiával fogunk visszaemlékezni. És így is lett. Az a húsvétunk csodálatosan telt. Bekuckóztunk. Hozzátartozik, hogy az ünnepeket én általában végigdolgozom, de akkor én is otthon voltam. Most viszont koncertezni fogok húsvétkor is, és ezt is nagyon várom. Az ünnepnek ettől függetlenül megadjuk a módját. Kidekoráljuk a lakást. Jókat eszünk-iszunk. A karantén idején megtanultam kalácsot sütni, úgyhogy azt biztosan én készítem majd. Nálunk szokás, hogy a nyuszi elrejt a gyerekeknek néhány csokit és más apróságot, amit meg kell keresniük. Vicces volt, hogy két évvel ezelőtt későn kapcsoltunk, és már csak nagy tételben tudtunk édességet rendelni egy nagykertől. Egy évig ettük! A mostani húsvét azért is különleges lesz, mert már a szüleim is itt laknak, a szomszéd utcában. Szinte minden nap együtt vagyunk, és ez nagy ajándék. A férjem szüleivel is remek a kapcsolatunk. Nekünk tényleg a család a legerősebb bástya az életünkben. Hiszem, hogy a legtöbb, amit adhatunk a gyerekeinknek, az a családi modell, ahogyan élünk.

A nagyfiad is jól érzi még magát az akolmelegben?

Szerintem igen. Már amennyit otthon van, mert elég sokat edz. Úgy tervezzük, hogy ha felveszik az egyetemre, akkor elkezdi az önálló életet, még ha ez nekem nehéz is lesz. Mi a férjemmel tizennyolc éves korunkban elmentünk otthonról, és szerintem ez a legjobb, ami egy gyerekkel történhet. Emlékszem, amikor apukám Budapestre hozott, és a Mogyoródi úti kollégium előtt kirakott a kis sporttáskámmal, a lengyel piacon vásárolt melegítőmmel, az ágyneműmmel meg az apróságaimmal. Pedig még szinte kislány voltam. De megálltam a helyem. Sokszor sírtam, nagyon sokszor, meg féltem, ám aztán ember lett belőlem.

Akkor már együtt voltatok Bencével, a férjeddel, és te Pesten éltél, ő pedig Szegedre ment egyetemre. Hogy bírtátok?

Rengeteget vonatoztunk. Ha délután véletlenül elmaradt egy órám, már szaladtam is hozzá. Vasárnap este váltunk el egymástól, és csütörtökön találkoztunk újra. Még most is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, mennyire vártam. Emlékszem, mindenki bulizni vágyott, én meg arra, hogy legyen egy kis közös otthonunk, ahol majd vasárnaponként vasalhatok. És ez megvalósult. Csak ma már nem vasalok.

Van segítséged?

Több is van. Be kellett látnom, hogy nem fog minden együtt menni. Az ötfős családunk, a szüleink, a háztartás, a két macska és a három kutya, a színház, a sorozat, a zenekar menedzselése. Most volt ugyan két lazább hónapom, de közben írtam egy színdarabot, aminek az Átriumban lesz a bemutatója hamarosan. A történet a csodáról szól. Közben pedig szépen telik be a naptárunk a zenekarommal.

Jó érzés lehet…

Nagyon! De keményen meg is dolgoztunk érte. Onnantól, hogy „itt van ez a Barátok közt-ös színésznő, aki énekel”, odáig, hogy megtaláltuk a saját hangunkat, közönségünket, és kétszeres Fonogram-díjasok lettünk. Csodálatos alkotótársakat sodort mellém az élet, annyira egyet tudunk gondolni!

Nagy felelősség gyerekeknek alkotni.

Igen, és még mindig azt tapasztalom, hogy a gyerekműfajt nem veszik elég komolyan. Sem a szervezők, sem az alkotók. Egy gyerekprodukciót a felnőttprodukció ötödéért, tizedéért lehet értékesíteni. Ez nem fair! Nem véletlenül kezdeményeztem összekapcsolódást a karantén alatt a műfajban dolgozó kollégákkal. Létrejött egy közös dal, a Légy egy hang a sok közül!. Szerettem volna, ha virtuálisan megfogjuk egymás kezét. Felhívtam mindenkit Halász Judittól Levente Péteren, Huzella Péteren, Palya Beán át az Alma együttesig. Így aztán volt alkalmam kicsit jobban megismerni a pályatársakat. Amikor megkerestem, Levente Péter meghatódott. Azt mondta, neki felér egy Kossuth-díjjal az, hogy őt a szakma fiatal képviselői ennyire számontartják.

Mi történik, amikor a zenekarral beszálltok a turnébuszba? Röpködnek a poénok? Vagy éppen elsírjátok egymásnak a bánatotokat?

Ez is, az is. Képzeld, egy erősebb hónapban akár húsz koncertet is adunk, olyankor rengeteget vagyunk együtt. Hosszú éveken át ez csak akkor működik, ha tényleg nagyon szeretjük egymást. Amikor covidos lettem, és rettentően rosszul éreztem magam, Jávor, a dobosunk becsempészett egy szatyrot tele mindenféle jóval, ráadásul gluténmentessel, mert gluténérzékeny vagyok. Még csak azt sem akarta, hogy megtudjam, ő volt az. Úgy próbálta megszervezni, hogy azt higgyem, a gyerekeim leptek meg. Csak éppen a kicsi Tamara meglátta az ablakból. Sokszor érzem azt, hogy egy vérből valók vagyunk. Amikor felmegyünk a színpadra, és meghallom az első taktusokat, beleborzongok. Ha beszállunk a buszba, ugyanolyan energiák működnek, mint egy családban. Van, amikor harmónia uralkodik közöttünk és rengeteget nevetünk, máskor nagy viták folynak. Előfordul, hogy sírok, sőt, olyan is, hogy valamelyik fiú sír. Nincsenek egymás előtt se titkaink, se gátlásaink.

Sokáig te voltál az ország Kertész Mónikája. Most pedig, mint az Instádon megírtad, újra a sorozatbéli neveden szólít a pénztáros. Csak ez már egy másik név. Vagyis kettő.

A Barátok közt után sokáig nem forgattam. Aztán A Tanárban kaptam szerepet, és az nagyon jólesett. Remek karakter volt, imádtam. Csak hát akkor lettem terhes Tamarával. Amikor pedig tavaly felvették a Barátok közt utolsó jeleneteit, a producer visszahívott, aminek örültem, annyira kell nekem ez az érzés! Aztán egyszer csak megkeresett a Keresztanyu casting directora, hogy lenne itt egy jó kis szerep, egy börtönviselt nő. Arra kértek, hogy smink nélkül csináljak meg két jelenetet, és küldjem be videón. Megcsináltam. Különösen hálás vagyok ezért a szerepért, mert úgy érzem, visszahozott az életbe. Szuper stáb, remek kollégák, szeretek köztük lenni. Valamelyik nap álltam sorban a közértben, és a pénztáros fiú megjegyezte a maszk alatt: Jó estét, Mari… vagy Mira. Mindenki nevetett, én is.

Sokféle szövetségről, partnerségről szó esett már. Most a nőkre lennék kíváncsi az életedben. Több kolléganőd is van, aki a barátnőd lett, igaz?

Nagyon-nagyon köszönöm ezt a kérdésedet, mert azt érzem, kellenek az embernek a példaképek, de nem feltétlenül a megközelíthetetlenek, hanem az emberi minták. Én akarva-akaratlanul is rengeteg dolgot tanultam a kolléganőimtől, akikből aztán sok esetben barátnők is lettek. Iszonyúan szerencsés vagyok, mert olyan ikonok között mozoghattam, mint Almási Éva, Bencze Ilona, Hűvösvölgyi Ildikó vagy Ivancsics Ilona. És most már kezdek a másik oldalra is átkerülni, mellém sodor az élet olyan, nálam fiatalabb embereket, akik azt mondják, én vagyok példaképük. Ez zavarba ejtő, de kezdem érteni, mit jelent. Hiszen én is bámulom azokat, akik a puszta létezésükkel, vagy azzal, ahogyan kommunikálnak, ahogyan egy ruhát viselnek, vagy ahogyan egy helyzetet megoldanak, példaképek számomra. Mindegyikükkel kapcsolatban őrzök olyan pillanatokat, amik belém égtek. Beszélhetnék Esztergályos Cecíliáról vagy Gregor Berniről is, akivel mindennap felhívjuk egymást. És hát Roni! (Juga Veronika – a szerk.) Ő a családom része. És persze a civil barátnők, akikkel kísérjük egymást az úton.

Azt mondtad, a színdarabod a csodáról szól. Te hiszel a csodákban?

Igen. Az egész élet egy csoda. De az is az, hogy mi a férjemmel tizenhét éves korunkban megfogtuk egymás kezét, kiálltunk sok próbatételt, és együtt vagyunk. Egy olyan emberrel élek, aki látott engem tizenhét évesen, hamvasan, látott kiteljesedni fiatal nőként, látott boldogan, szomorúan, terhesen, sikeresen, sikertelenül, és most látja azt, ahogyan vele együtt elkezdek öregedni. Nincs bennem az a késztetés, hogy nekem valami mást kellene láttatnom. Igazán szeretjük egymást. Ebben benne van a kamaszkori szenvedély is, meg amikor már éretten éljük meg az érzéseinket, meg amikor a hullámvölgyből kilépve újra egymásra találunk. Annyiféle réteg, élmény van benne, ami szerintem különösen erőssé teszi a kettősünket. Amit ezen túl teszünk a kapcsolatért, az csupa apró és teljesen hétköznapi dolog. Például, hogy étkezéshez szépen megterítünk, és eltesszük a telefont. Beszélgetni is nagyon szeretünk. És hatalmasakat tudunk együtt nevetni. Én nem akarok nélküle lenni. Egy másodpercig sem unatkozom mellette… De mit is kérdeztél? Igen, a csodát. Az összes gyerekem születése maga a csoda. Az, amikor meglátom, hogy egy család torkaszakadtából énekli a dalainkat. Vagy ahogyan az ukrán család hozzánk került. Igen, hiszek a csodákban. Vannak álmaim, amiket szeretnék elérni. Miért is ne valósulhatnának meg?

Fotó: Falus Kriszta