Decemberben jártunk először Mantler Hajnalka tűz pusztította portáján, Bakonytamásiban, akkor még nem volt háború. Természetesnek tűnt az út menti falvak nyugalma, ám most különleges érték a béke, és még szebbnek tűnik a napfényben fürdő dimbes-dombos bakonyi táj meg a falu egyszerű és gazdagabb házai. Nemcsak eleink idején, de ma is törékeny a biztonság, hiszen egyetlen honfitársunk sem gondolta, hogy 2022 tavaszán a békéért fogunk fohászkodni, ahogy Hajnalka sem számított arra, hogy a tűz felfalhatja az életüket – tépelődöm magamban, miközben lefékezünk a ház előtt.  

Segít a segítségre szoruló

Eltűntek a tűz borzalmas nyomai, a tágas kertből elhordták az ijesztő, fekete törmelékhegyeket, kitisztították a területet, nyoma sincs a kiégett Suzuki fémvázának, szépen megmetszették a fűzfát, amelynek ágai közt minden gyereknek volt „lakása” tíz évvel ezelőtt, helyére került a körhinta, katonás rendben áll a tűzifa meg a szerelésre váró radiátorok. Az első látogatásunkkor menthetetlennek tűnő tetőt szigetelték, épült egy új terasz is, büszkén mutatja az elém siető Hajnalka, a gyerekei is szeretettel üdvözölnek. Ők nőhettek december óta, mindhárman magasabbak már, mint harmincnyolc éves, csinos édesanyjuk. Amikor megemlítem, hogy útközben róluk és a béke semmihez sem hasonlítható értékéről tépelődtem, az édesanya veszi a lapot, és nem a lakóházba, hanem a közel hetven négyzetméteres melléképületbe invitál, ahol a tűz keletkezett, és amely októberben teljesen kiégett. Ezt is szigetelték, kitisztították, új ajtó vezet a kertbe, de belépni nehéz, mert a helyiség felét ruhákkal teli zsákok, takarók, feltornyozott tejesdobozok, konzervek, üdítők, és mindenféle tartós élelmiszer tölti meg.  

– A menekülteknek gyűjtünk a falunkban és a környékünkön – mondja komolyan. Aztán mielőtt a saját sorsáról beszámolna, elmeséli, hogy egy segítőkész és energikus győri hölgy kérte meg, szállítsa az adományokat. – Platós teherautóval mentem a csomagokért, mindig púposra pakoltuk – mondja elégedetten. – És örülök, hogy a lányaim segítettek, a tizenhat éves Hajnalka is, aki a decemberi cikkben még „lusta személynek” nevezte önmagát.

– Fárasztó, de jókedvű munka volt, amikor átválogattunk rengeteg ruhát, hogy hasznos, jó darabok jussanak el azokhoz, akik egy szál öltözetben menekültek – mondja tárgyilagosan a tizenhat éves lány. – Közben azt láttam, amit kiskoromban: anyu boldog, ha segíthet másokon. Ezzel szemben zavarba jött, amikor hozzánk érkeztek adományok a Nők Lapja jószívű olvasóitól.