Anastasia, Katerina, Zinaida és Galina, a négy Kijevben élő nő sorsa azelőtt sosem keresztezte egymást, és talán nem is fogja többé, egy tünékeny pillanatra mégis összefutott azon a februári reggelen, amikor megtudták, hogy hazájukban kitört a háború, és legjobb tudásuk szerint kell dönteniük arról, mihez kezdjenek. 

Úton

A szélvédőn át az autópályára látni: mindhárom sáv telített, a leállósávban több kocsi vesztegel, a szalagkorláton túl meztelen nyírfák sorakoznak, az ólomszürke eget felhők takarják, esni fog – az első fotó, amit Anastasia február 24-én küld nekem. Férjével azonnal összecsomagoltak és autóba ültek, ahogy megtudták, hogy kitört a háború. Elindultak, de hogy hova, ők sem tudták biztosan, csak hogy el az orosz tankok, rakéták elől.

Anastasia két nappal azelőtt – amikor a világ még csak találgatott arról, mire készülhet Putyin – készített egy képet az ablakából a házak fölé boruló csillagos égről, majd feltöltötte egy Facebook-csoportba. A világ minden tájáról megszólaló kommentelők kék-sárga zászlókkal, imára kulcsolt kezeket ábrázoló hangulatjelekkel reagáltak rá. Ekkor már gyülekeztek a tankok az ukrán-orosz határon. Engem annyira megkapott a kép hétköznapisága, hogy azonnal elmentettem. Arra gondoltam, nem különbözünk sokban: ha este felemeljük a fejünket, ugyanazokat az égitesteket látjuk ragyogni, közel állhatunk egymáshoz korban, talán az álmaink is hasonlók; de hát összességében nem ugyanarra vágyunk mindannyian: békére, boldogságra?

A háború első reggelén elmondtam Anastasiának, hogy szeretném követni a sorsát, ő beleegyezett, és időről időre megírta, merre járnak, mit tapasztal maga körül Lengyelország felé tartva, olykor képet is mellékelt: a benzinkútnál várakozó kocsisorról, a pénztár előtt tolongó emberek elgyötört arcáról. A benzinhiány miatt kocsinként legfeljebb húsz litert tankolhatnak, ez a mennyiség talán kitart a határig.

Éjjel üzenet jön Anastasiától, hogy kétszáz kilométerre a biztonságos lengyel földtől kapták a hírt, csak a nőket és a gyerekeket engedik át a határon, a tizennyolc és hatvan év közötti, hadköteles férfiakat nem.

– Ma láttam életemben először sírni a férjemet – írja.

Végül visszafordulnak, és Kolomija felé veszik az irányt, egy hotelben szállnak meg, amíg a pénzükből futja. Két nappal később egy gyéren megvilágított helyiségről küld képet, egy óvóhely részletei látszanak rajta.

Ettől kezdve Anastasia ritkán és szűkszavúan ír, egyre ritkábban és egyre szűkszavúbban, végül egyáltalán nem jelentkezik, hiába kérdem, épségben van-e, nem felel. Aztán hosszú hallgatás után romokban álló épületeket, a házak fekete sziluettje fölött az ég felé toluló füstoszlopot, sebesült civileket ábrázoló képkockákból összevágott videót küld. Nincs több mondanivalója.