„Sátor alól kikiáltó szétnéz: / »Itt látható a nagy hírű bűvész! / A lábával karikázik, / a kezével citerázik, / az orrával orgonázik, / a fülével figurázik, / a szemével gurgulázik, / a szájával vacsorázik!«” Ezzel a kis versikével szórakoztattam a minap a vacsoraasztalnál a nagyérdeműt, úgy, hogy közben ügyes mozdulatokkal elő is adtam, mit csinál éppen a bűvész. A siker nem volt átütő.

– Tatikám, ez nem egy jó vers…

– Mi az, hogy a „Szájával vacsorázik”? Ez olyan béna…

És így tovább, a gyerekeim egyáltalán nem értékelték a produkciómat, és azt mondták, hogy a versírást hagyjam meg inkább a profiknak. A dolog azért lepett meg igazán, mert ezt a versrészletet – ahogy bizonyára a kedves olvasó már rég észrevette – nem én írtam, hanem egy igazi profi, Weöres Sándor. Az egy dolog, hogy a gyerekeimnek nem tetszik, de hogy nem is ismerik, az komoly kérdéseket vet föl. Mármint velem kapcsolatban. Arra biztosan emlékszem, hogy a nagyobb gyerekekkel olvastuk-szavaltuk a Vásár című verset, ahonnan ez a részlet is származik. A kisebbeknél ezek szerint viszont elmulasztottam. A szülőnek pedig kötelessége (lenne) megismertetni a gyerekeivel a hazai és az európai irodalom kincseit (hogy a Vásár vajon ide tartozik-e, az más kérdés). Rumini kisegér kalandjai tényleg könnyedebbek, vonzóbbak és olvasmányosabbak, mint a Légy jó mindhalálig, de míg az előbbiek csak a felszínt érintik, az utóbbi mélyebbet karcol olvasója lelkébe. (Már maga a vita, amit Móricz műve a családon belül kiváltott, ékes bizonyítéka ennek.)