— Színésznek nem korai ez a tízórás randevú?
— Nekem? Én már az ebédet is megfőztem. Jöjjön be, vegye le a kabátját.
— Mit főzött?
— Rakott krumplit.
— És?
— Rakott krumplit.
— Csak?
— Ez magának csak? Tudja, hogy csinálom én a rakott krumplit?
— Nem, de majd a beszélgetés végén megkérdezem. Szeret főzni?
— Persze, nagyon. És tudok is. De a lényeg az, hogy a feleségem reggel elmegy dolgozni, este jön haza. Könyvtáros, tudja. Én meg napközben itthon vagyok, ráérek, megfőzök. Neki este csak meg kell melegítenie az ételt, és a gyerekek elé tenni.
— Hány gyerekük van?
— Kettő. A kicsi óvodás, a nagy harmadik osztályos. De elnézést, felveszem a telefont… Nem, ne tessék haragudni, előadás után sohasem vállalok fellépést… Nem, semmiképp sem… Viszonthallásra.
— Tényleg nem lép föl előadás után?
— Három éve nem. És hét végén sem, és ünnepnapokon sem.
— Miért? Mi volt három évvel ezelőtt?
— Van egy kis telkem, házam, kint voltam a családommal nyáron. Elvállaltam egy fellépéssorozatot. Értem jönnek kocsival, elvisznek, visszahoznak — rendben lesz a dolog, gondoltam. De a harmadik napon eltűnődtem: megéri ez nekem? Egy fellépésre rámegy az egész napom, nem látom a gyerekeimet, nem pihenek, nem játszom velük, nem beszélgetek a feleségemmel, nem élvezem a családomat. Én azóta csak akkor vállalok fellépést, ha a saját időm megy rá. Amikor a gyerekek nincsenek itthon napközben, amikor a feleségem dolgozik, amikor egyedül lennék a lakásban, akkor elmegyek, fellépek. De tőlük egy percet sem veszek el. Az egész élet alapja a család. Ezt a múltkor Darvas Iván nagyszerűen kifejtette a tévéinterjújában, és én teljes mértékben egyetértek vele.
— Nagyon szép a lakás.
— Én is szeretem. Az otthonunk. Én nem iszom, soha nem is ittam, nem szórom a pénzt. Amit keresek, azt itt látja maga körül.
— Ezek szerint jó a közérzete?
— Én nem panaszkodom.
— Színház?
— Színház… Nézze, ha jó a színház, ha jó közéleti kabarét játszunk, ha jó a színészek hangulata, ha jó a kollektív munka — az ember jól érzi magát.
— Ha?
— Ha.
— Láttuk a televízió szilveszteri kabaréjában, de egyébként ritkán van képernyőn.
— Nem kell mindig mindenben benne lenni. Ősszel, a rádió kabaréjában voltam a Lopfesztivállal.
— Nagyon jó volt, bár nekem „Lala” a kedvencem.
— Nekem is.
— Örülök, hogy egyezik az ízlésünk… A sztároktól megszoktuk, hogy mindenhol ott vannak.
— Na, ez ellen tiltakozom! Én nem vagyok sztár. Én nem vagyok futtatott színész, akit éjjelnappal látnak, akit meg lehet unni, mert mindig, mindenben látható, hallható. Most áprilisban lesz a 25 éves színészi jubileumom, de semmiképpen sem érzem magam sztárnak.
— A közönség nagyon szereti.
— Ezt viszont érzem. De ez egy más dolog. Hála istennek… De ezt ne írja le. A lényeg az. hogy nem vagyok híve annak, ha valaki ebben a műfajban mindig szerepel. Elkopik az arca.
— A Sass nem madár címmel egyórás műsora van.
— Klubokban, művelődési házakban lépünk fel. De mondom, csak akkor megyek, ha senki sincs itthon. Tegnap este például a gyerekekkel bekapcsoltuk a lemezjátszót, van egy csomó rock-, beat-, meg Hungária lemezünk, ugráltunk, táncoltunk, a gyerekek kólát ittak, mi a feleségemmel kibontottunk egy hétdecis bort, látja, alig fogyott belőle, nem iszik egyikünk sem, csak néha a hangulatért — és csuda jól éreztük magunkat.
— Mindig a családhoz érkezünk vissza. Nem mintha nem értenék egyet, de kénytelen vagyok kicsit másfelé terelni a beszélgetést. Például a politikai kabaréra.
— Elmondjam, hogyan csinálom a rakott krumplit?
— Még ne. Majd én megkérdezem a végén.
— A politikai kabaré sohasem a kezdő fiatalok műfaja. Mert hitel kell hozzá. A személyiség hitele. Annak a tekintélye, akit a politikai viccek mögé képzelnek. Komlósnak is kellett, hogy János legyen, Salamonnak is, hogy Béla bácsi legyen. Nem akarom magamat hozzájuk hasonlítani. de úgy érzem: valami kis hitelem már van. És egyáltalán nem zavar, hogy én 43 évesen még mindig csak a sasjóska vagyok.
— Saját maga írja a számait, ugye?
— Igen. ötleteket. témákat nagyon szívesen elfogadok bármikor, bárkitől. Minél többet, minél jobbat. Ilyen alapon minden számom kollektív. De végül is mindent én írok meg.
— A Mikroszkóp Színháznál együtt dolgozik Hofi Gézával. Nincs maguk között rivalizálás?
— Kilenc éve egymás mellett öltözünk. Nekünk soha semmi bajunk nem volt egymással. Tényleg nem. Ha például Géza kap valakitől egy üveg bort, az biztos, hogy a felét odateszi nekem. De ha én kapok, én is. Ha valami jót csinálok, biztos, hogy odajön hozzám, hátba vág, hogy: „Te marha, ez jó volt!”… Mire én: „Tudom.”
— Féltékenység?
— Én mindig tudomásul veszem, ha valaki „nagyágyú”.
— Gyakran felmerül az emberekben: a politikai kabaréhoz ki honnan kap „jogosítványt”?
— Maga most kivel akar interjút készíteni? Velem, vagy Marton Frigyessel?
— Most magával.
— Jó. Akkor válaszolok. Nem kell jogosítvány. Ismert az a József Attila idézet: „Érted haragszom, nem ellened.” Aki ezt tudja, és komolyan is érzi, annak nálunk Magyarországon ma nem kell „jogosítvány”.
— Ezt olyan sokat mondtuk már.
— Mert ez van. Manapság a szókimondáshoz nem kell engedély. Olvasni kell az újságokat! Komoly eszmei, gondolati összecsapásokat látunk, érzékelünk sajtóban, rádióban, televízióban, de az utcán is.
— Szelep?
— Provokál?
— Távol áll tőlem.
— Az a szelep dolog már rég nem igaz. Nem aktuális. A kabaré feladata sem az. Sokkal inkább az enyhülés, a jó légkör megteremtése ebben a feszült nemzetközi helyzetben. Éppen ezért — visszatérve az előbbi kérdéshez — azt vallom, hogy csak akkor szabad a közönség elé állni, ha van az embernek mondanivalója.
— Ars poetica?
— Olyasmi. Bár nekem nincs különösebb. Jót, s jól. De ez mindenre, mindenkire érvényes! Ezt jobban kellene tudatosítani… Ezt kérem szépen írja le, ez olyan jól hangzik egy cikkben.
— Jó. És most kérdezem meg: hogyan csinálja a rakott krumplit? De a receptjét nem az interjú, hanem a háztartási rovat számára írom le. Diktálja?
Erőss Ágota
Nők Lapja 1982/16. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán