– Ráérsz holnap este? Szórakozóhelyes riport, hogyan buliznak a fiatalok, SOS. Mehet? – kérdezte telefonon a szerkesztő egy nyári, csütörtök délután. Elvállaltam. Abban maradtunk, hogy majd egy lánytársaságot követek az otthoni készülődéstől a hajnali buszozásig.

Négy huszonéves unokahúgom van. Este írtam nekik, hogy ajánljanak valakit, aki másnap bulizik, és majd józanul sem tiltja le a cikket.

Csak reggel, a szerkesztőségben kezdtem nyugtalankodni, amikor becsorgott a levél, hogy sajnos nincs ötletük, mindenki nyaral. Körbetelefonáltam a fiatalabb ismerőseimet – semmi. Eljutottam egy húszéves lányig is, aki azért nem egyezett bele a cikkbe, mert nem akarta, hogy a Nők Lapja-rajongó anyukája megtudja, mennyit iszik. Megnéztem az aznapi koncertek Facebook-oldalát, és írtam néhány lájkolónak.

Délután ötkor még nem tudtam megmondani a fotósnak, hova menjen és hányra. A Körúton gyalogoltam hazafelé, és kegyetlenül nyomasztott, hogy két óra múlva valakinek a lakásán kellene interjúznunk. Megszólítottam egy szórólapos lányt.

– Szia! Mit csinálsz ma este?

– Alszom – mondta. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy inkább egy ország előtt mulasson, rendíthetetlen volt. A sarkon három fiú sörözött. Megkérdeztem, hova mennek, és lesz-e velük lány. Gyanakodva méregettek, azt mondták, meccset néznek. Megkértem őket, hogy ha mégis találkoznak lányokkal, hívjanak fel.

Már folyt rólam a víz. A Nyugati téren a hajléktalanok és a hittérítők mellett én is sorra szólítottam le az embereket, de lepattintottak. Fél hétkor indultam haza. Közelgett a katasztrófa.

Ahogy beléptem otthon az ajtón, telefonált az egyik unokahúgom.

– Na, találtam valakit. Csinos, ma este bulizik, és teljesen fel van dobva attól, hogy szerepelhet a Nők Lapjában.

Hívtam a lányt, megeskettem, hogy nem kezd el sminkelni, ameddig oda nem érünk. Taxival rohantam hozzá. Fantasztikus lány volt, sajnos a barátnői lemondták az estét, mert másnaposak voltak. Végül az anyukájával indultunk el az éjszakába.