„Ilyen a tömegközlekedés! A szóban is benne van: tömeg. Vagyis mindenki…” – mondta pár éve egy ismerősöm, amikor elmeséltem, hogy a héten másodszor kellett leszállnom a villamosról, mert az egyik ülésen egy olyan büdös ember görnyedezett félig ülő, félig fekvő helyzetben, hogy képtelenség volt megmaradni a kocsi légterében. Együttérzésre számítottam, még akkor is, ha tudtam, hogy az illető, akinek elmondtam az esetet, hűtött kis japán autóval veti bele magát a forgalomba reggelente. 

Most itt az újabb történet, a 19-es villamos vezetőjéről, aki hajléktalanokat parancsolt le a járatáról, és a jelenetet valaki videóra vette, majd ezután több ezren érezték fontosnak elmondani a véleményüket, leírni a saját gyomorforgató élményüket. Nyilvánvaló, hogy a helyzet nemcsak tűrhetetlen, de megoldatlan is, konkrétan a szőnyeg alá van söpörve, már ha a takarítás bármilyen formája ide illő kifejezés lenne…
Én kizárólag tömegközlekedéssel utazom, de nem minden nap, és a járvány óta ritkábban, mint addig. Számolatlanul hozhatnám a példát arra, hányszor szálltam le idő előtt, felkavarodó gyomorral, elkeseredve, mert az egyik ülésen minősíthetetlen állapotú ember utazott. Egy ilyen történet után kaptam meg a mondatot, hogy mit akarok, ha egyszer az a neve is, hogy tömegközlekedés.

A helyzet az, hogy ez a tömegközlekedés nem ingyen van, mi több, elég drága, és vannak szabályai, amiket be kell tartani.

Nem lehet undort keltő és egészségre veszélyes állapotban igénybe venni a járműveket, ahogy ordítozni, vagy kutyát póráz nélkül az utasok közé vinni. Már csak az a kérdés, kinek kell betartatni ezeket a szabályokat? A busz- és villamosvezetőknek, akiket plakátokon toboroznak? Nem tudom, hányan jelentkeznek, és azt sem, nekik kell-e ittas, drogos, zavart, agresszív, maga alá piszkító embereket rávenni vagy rákényszeríteni, hogy leszálljanak? És mi történik az üléssel, amin utazott?! A szabályok betartatásában jelenleg ott tartunk, legalábbis én többször láttam már, hogy az ellenőrök minden utastól kérik a jegyét vagy bérletét, de az ülésen félig alvó szerencsétlen hajléktalantól nem. Mellőle továbblépnek, mintha ott sem lenne. 

Amíg élek nem felejtem el azt a fiatal nőt, akinek legfeljebb három éves kislánya a trolibusz egyik vizeletben ázó ülésére mászott fel. Futva érték el az utolsó ajtót, felszálltak, az anya jegyet lyukasztott, és mert a trolik hirtelen indulnak, intett a kislánynak, hogy gyorsan üljön le. A kislány felmászott a vizelettócsába. Egy aprócska gyerek, egy lány, akin vékony kis bugyi volt a kék nyáriruha alatt. Az anyja zokogott, bizonyosan nemcsak amiatt, mert most le kell szállni, haza kell menni átöltözni, hanem azért, mert olyan helyen él, ahol ez megtörténhet a gyerekével. Az utasok köréje sereglettek, és elmondták, hogy tényleg, egy büdös öreg férfi ült itt, azért is húzódtak a többiek előre. Rémálom!

A mostani történet után feltámadt düh, az indulatok megint egy megoldatlan, sőt kezeletlen problémát jeleznek.

Még csak azt sem tudjuk, kinek a dolga lenne, hogy leszállítsa azt, aki pokollá teszi az utazást a többiek számára. Sőt, abban sincs közmegegyezés, hogy aki undort keltő, a többiekre veszélyes állapotban van, az ne tölthesse a napját járműveken, félig alvó állapotban ingázva a végállomások között. Néhányan ezt amolyan szociális támogatásnak gondolják, gyanítom, ők autóval járnak. 

Csak idő kérdése volt, mikor szólalnak meg néhányan a hajléktalanok védelmében, és terelik vakvágányra a vitát. Ugyanis nem az a kérdés, haragszunk-e a hajléktalanokra, nem akarjuk látni sem őket, tudni sem akarunk róluk, csakis az, hogy szívesen utazunk-e együtt mocskos, büdös emberekkel (természetesen nem minden hajléktalan mocskos és büdös). Akarjuk-e, hogy az aluljáróinkban feküdjenek, székeljenek (igen, sajnos ilyet is láttam, és azt sem sikerült elfelejteni…)? Ezekre a kérdésekre én nemmel válaszolok, és velem együtt még jó néhányan. És biztosan nem én vagyok köztük az egyedüli, aki támogat hajléktalanokat segítő szervezetet. Az én fejemben ez a kettő jól megfér, de attól tartok, csökken az együttérzés, ha arra kényszerítenek embereket, hogy velük utazzanak a járműveken. A gond az, hogy megint sikerül egy konkrét, és szerintem meglehetősen egyértelmű kérdést világnézeti, politikai, morális kérdéssé tágítani, ahelyett, hogy megoldanák a fizető, saját és utastársaira tekintettel lévő utasok problémáját.   

Kiemelt kép: Getty Images