Gyerektelen felnőttként fogalmam sem volt, milyen sok bizonyosság van az életemben. Ha erőm engedte, hihettem benne, hétköznap dolgozni fogok, hétvégén eleresztem a gyeplőt, ha megbeszéltem egy barátommal, két hét múlva ott leszek, mérget vehetett rá, pontosan érkezem. Ezek az úri huncutságok eltűntek az életemből.

Az átdolgozott, bölcsis hétköznap – seregnyi járványtól és vírustól csapzottan – csak akkor biztos, amikor elmúlt, és hazafelé battyogunk. Felesleges olyasmit ígérni, hogy valahová oda fogok érni, amikor tudom, hogy nem. Nem szabad elbizakodottan főzni sem, nagy svunggal, többnapi adagot, mert ami tegnap Hanna kedvence volt, az mára „nem ham-ham!”. A párolt gomba egyik nap fejedelmi eledel, másnap sírásra görbül miatta a száj. Játékoknak, sétaútvonalaknak, kedvenc daloknak, mesekönyveknek jár le a szavatossága „csak úgy”, egyedül Bebe, a plüssbirka az örök, rajta kívül akárki és akármi a sarokban felejtődhet. Ugyanilyen rugalmas az érdeklődés. Ami tegnap fókuszban volt, az mára uncsi, nem köszönünk a trolinak, unalmasak az apró, kabátos kutyák, a debella szőrösök után kell loholni, és rávenni a sajnos gyakran mogorva gazdikat, lassítsanak egy percre.

Mindez persze a képességek kérdése is. Hiszen, ha valaki megtanul páros lábbal ugrálni a lépcsőn, akkor az mást sem akar csinálni, mint azt. Aki teljesen egyedül le tudja írni apa számítógépébe a nevét: „Hanna-betű, anya-apa betű, nagypapa-betű, még egy nagypapa betű, anya-apa betű”, az egy héten ezerszer is le fogja, aztán egyik pillanatról a másikra az egész a múlté, és apa végre írhat egy sort a Lányos apából. Hanna előtt rugalmasnak hitem magam, mióta apuka vagyok, ilyet nem mernék kijelenteni. Mire megtanulom bekapcsolni, már kicsi, mire belejövök a csomómentes kikavarásába, már nem issza meg, mire rendesen rá tudom adni, már nem hagyja.