Gyerekeink boldog éveit sokszor mi tüntetjük el. Mi, felnőttek. Pedig olyan kevés kellene ahhoz, hogy örökre megmaradjanak. Tessék csak megkérdezni őket. De az is elég, ha csak figyeljük, milyen sajátos módon veszik birtokba a világot. 

Mezítláb taposni egy dűlőét meleg porát. Apa nyakában perecet enni. Hóembert gyúrni hideg teleken. Anyával mazsolás kalácsot sütni. Bandázni szabad grundokon. Fűben fekve csillagot számlálni. És játszani, játszani, játszani, játszani.

Amíg élettere van egy gyereknek, addig nincs szüksége programokra. Nem kell tini-nindzsa teknőcöt venni, még televíziót sem kéne nézni. Tudjuk ezt jó ideje. Mondják a gyerekek testi és lelki egészségével foglalkozó szakemberek. De látjuk mi is.

És mégis. Egyre több korlát szorul a gyerekek világa köré, egyre beljebb, egyre magányosabbá szűkül a tér körülöttük. Miközben úgy teszünk, mintha nagyobb falatot kínálnánk nekik a világból.

Tegnap frissen sült, meleg kenyeret ettem. Egy fiatal nő szedte ki a kemencéből. A lábánál kétéves kicsi fiú forgolódott. A testvérei, kicsit odébb, a kertben, a kis temetőjükben egy halott rigót temettek el. Az áhítat után országhatárost játszottak. Ezek a gyerekek nem jártak óvodába. De az iskola legjobb tanulói. És terített asztalnál esznek reggel, délben és este. Paprikáskrumplit is.

Itt, ebben a házban őrzik a gyerekek boldog éveit. Megmártóznak a nagyok is benne és erőt merítenek belőle. Mert lehet.

Ahogy anyáink, nagyanyáink is őrizték, és mi máig hordozzuk ezeket az emlékeket.

A ’20–30-as évek gyerekei: ,,Maga volt a paradicsom…”

Gajárszky Magdolna még emlékszik az 1928-as esztendőre. „Nagyon nagy munkanélküliség volt, és apámat egy egész hónapra kényszerszabadságra küldték. Ezért aztán rám is szomorú idők jártak, nem ülhettem naphosszat a fák, a ház, a kerítés tetején. Őszintén szólva, átok egy gyerek voltam. Kedvenc helyem a háztető volt, ahol hosszú órákig elnézelődtem. Maga volt a paradicsom ez az erzsébeti ház. De anyám nem szeretett itt lakni, ezért a következő évben beköltöztünk Pestre. A Cukor utcai iskolába kerültem. Apám éjszaka is felébresztett, s ilyenkor fújni kellett az egyszeregyet. Mégis gyönyörű év volt. Lakner bácsi gyerekszínházába jártunk.

Itt ismertem meg az akkori gyereksztárt, Ruttkai Évikét. Mikor harmadikos lettem, visszaköltöztünk az erzsébeti házba. Aztán a negyediket megint Pesten jártam, de egyáltalán nem viselt meg ez a sok változás. Ha jó idő volt, anyánk a húgaimmal mindig levitt a Duna-partra játszani. A korzóra szépen kiöltöztettek minket, selyemruhában, fehér cipőben csináltuk a kis disznóságainkat. S ha jobb mulatságunk nem akadt, diabolót játszottunk, fogócskáztunk, jojóztunk. Ötödikes koromra a karmeliták zárdájába adott be anyám. Különös és szép élet volt. Csend és nyugalom áradt a falakból. Májusban felhangzottak a litániák, hatalmas, gyönyörű ünnepségeket tartottunk. Varázslatos volt. Holott egyáltalán nem kényeztettek el bennünket. Szigorú rend szerint éltünk, magunk takarítottunk és vasaltuk a ruháinkat, pontosan huszonkét centi szélesre.”

A ’40–50-es évek gyerekei: ,,Úgy játszottunk, mint az aranycsapat…”

Révész János igazi falusi gyerekkorra emlékszik vissza: „Csorna (a kertek alja), Páskom (a csordalegelő), a faluhoz tartozó határ, a földek, az erdők, mind-mind a mi játszóterünk volt. Bigéztünk, ha kedvünk volt, és gricceltünk, ha akadt egy kis pénzünk. Minden délután hatalmas meccseket tartottunk. Úgy játszottunk életre-halálra, mintha mi lennénk a nagyok, az aranycsapat. S ha meguntuk, elindultunk madárfészket szedni.

A szüleink alig tudtak esténként hazakiabálni bennünket. Vacsora után kiült az egész falu a kispadra. Meglátogatták egymást az emberek. A felnőttek beszélgettek, mi gyerekek pedig folytattuk, ahol abbahagytuk. Mindenből tudtunk játékot csinálni, egy rongylabdával, egy bigével is jól eljátszottunk. A szegényebb gyerekeknek ugyan el kellett néha menni kapálni, de a többiek is kijártak a felnőtteknek ebédet hordani. Nekem is volt feladatom, mert az apám hentes volt. Én hordtam a megrendelt húst szombat délután, vasárnap.

Nem múlt el hét, hogy ne lett volna valamelyik este bál a faluban. Ha se meccs, se bál nem volt, begyűltünk a fonóba, a kukoricafosztóba, vagy egyszerűen elmentünk a szomszédba, kisétáltunk a sarokra és ha kellett, ha nem, énekeltünk.”

A ’70–80-as évek gyerekei: ,,Bömbölt a magnó suli után”

Vadász Viki gyerekkorához már (még) hozzátartozott a nyaralás, a Vidám Park, vagy a kiadós fagyizás. „Társasházban laktunk, amihez hatalmas kert tartozott. Suli után a környék összes gyereke rohant le játszani. A kisebbek eleinte csak homokoztak, a nagyobbak tanítgatták őket a különféle játékokra. Ipiapacsot, rablópandúrt, amerikai fogót, kidobóst játszottunk naphosszat. Esténként a szülők az erkélyről kiabáltak lefelé, hogy legyen már elég, de nem tudtuk abbahagyni.

Úgy emlékszeme szüleim hat óra körül jártak haza, s rengeteget voltak velem. Társasjátékoztunk, hétvégeken kirándulni jártunk, bicajoztunk, sétáltunk a Margitszigeten. Ritkán tévéztünk, az esti „nagy” filmeket tizennégy éves koromig nem is nézhettem. Amikor nagyobbak lettünk, a babakocsi-tárolóból alakítottunk ki klubhelyiséget magunknak. Kidekoráltuk, villamostáblákkal díszítettük, egy srác graffitiket rajzolt a falra. Hoztunk egy ócska Junoszty tévét, bömböltettük a magnót. És a nagy ricsajban szép csendben szövődtek az első románcok…”

A ’90-es évek gyerekei: ,,Hétvégék a játszótéren és Aladdin a videón”

Försönits Orsolya az idén fejezi be az első osztályt. Öccse, András még óvodás. Édesanyjuk otthon van velük, ezért Orsi nem jár napközibe.

– A legtöbbet Andrással játszom iskola után, ha már megírtam a leckét – meséli Orsi. – Aztán mindennap megyünk szolfézsra vagy tornázni. Ebben eléggé elfáradok. Jobban szeretnék rajzolni járni, ahogy régebben. De ezt még meg kell beszélnem anyával. Otthon babázni. társasjátékozni, kártyázni szoktam. A tévét, a videót is nézem, de nem nagyon sokat. Nagyon szeretném látni egyszer a tengert, anyáék mindig ígérgetik, ahogy azt is, hogy nemsokára elmegyünk a Vidám Parkba.” 

Nemes Marcell második osztályos a Törökvész úti általános iskolában. Otthon ő is a húgával, Lilivel játszik a legtöbbet. A szüleik dolgoznak.

– A legkedvesebb élményem az volt, amikor nyáron Fülesben voltunk az osztállyal egy hétig. Magyar Ani néni és Zöllner Roland bácsi volt velünk, lekvárt főztünk, kipróbáltuk a szövést, csónakáztunk a Túron, lovaskocsikáztunk, s egy hatalmas sátorban aludtunk. Hogy az idén megyek-e ilyen táborba, még nem tudom – mondja nagyon komolyan. – Két könyvet is olvastam nemrég, az egyik egy pecás könyv volt, mert nagyon szeretek pecázni nyaranta a Balatonon, a másik az Aladdin. De tévét, videót is szoktam nézni. Van úgy, hogy hétvégén is tanulok, de ez nekem nem probléma. Először megírom a leckét, s csak aztán játszom. A barátaim a suliban vannak. Apától mostanában klarinétozni tanulok. Hétvégéken kirándulunk vagy anyával elmegyünk a játszótérre. Hétközben anya későn jön haza, de ha megjön, mindig megnyugszom.

Nincs idejük gyereknek lenni!

– Megváltozott a gyerekek sorsa! – így Zemplényi Józsefné, aki harmincöt éve óvónő. – A szülők létbizonytalansága meghatározza az óvodások mindennapjait. Az évszámra pénzt hajszolók, megélhetés után futkosók képtelenek következetesen foglalkozni a srácokkal. Amikor pedig együtt vannak, inkább a zaklatottság, a feszültség sugárzik a gyerekre. Az az óvodás, akit családi kirándulás és minden más közös időtöltés helyett leültetnek a videó elé, az bizony agresszív lesz: üti-vágja a társait! De amikor beszélgetek vele, elmeséli, hogy napok óta nem játszott az apjával, és az édesanyja valamiért nagyon ideges, goromba. Egyre több a kiegyensúlyozatlan érzelmi életű gyerek.

– A mai kisiskolásnak nincs ideje arra, hogy gyerek legyen! – aggódik Albel Attiláné, a pilisvörösvári Vásártéri iskola pedagógusa. – Harminc évvel ezelőtt is tanítottam. Úgy emlékszem, annak idején többet és másként játszottak a diákok. A legtöbb eszközt maguk készítették, és ez fejlesztette a kézügyességüket, gyakorlatias gondolkodásukat. Az egyéni ötletek jobban érvényesültek! A leggyakrabban labdával játszottak. Mozogtak! Legalább ennyire fontosnak tartom, hogy közösen játszottak. Aztán ugye, föltalálták a televíziót, és a legutóbbi időben elterjedt a számítógép. A mai gyerek sokat van egyedül és igencsak túlterhelt. Szerintem elsősorban a családi hátterétől függ, hogy milyen ember lesz belőle.

Írták: Rist Lilla, Schäffer Erzsébet és Szilas Zoltán 

Nők Lapja 1996/21. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images