Végre! Huszonkét év álmodozása után megérkeztem Londonba. Ebbe a birodalmi megavárosba. Vakító napfény fogad. Sehol az albioni köd, sehol a híres londoni szürkeség, fehérlenek a házak, piroslanak az emeletes buszok – és a kedvemért felvillan még egy-egy fekete keménykalap is.

Fantasztikus a forgalom és mindehhez az a nyugalom, ahogy az itteniek ezt tudomásul veszik. Az egyik borotválkozik a kocsijában, a másik újságot olvas, a harmadik sminkeli magát, közben oda-odasandít a műszerfalra épített minitévéjére. De a buszokkal sem nehéz a belvárosi részen versenyezni, gyakorta értünk hamarabb célba, ha a sétát választottuk.

Hatalmassá nőtt ez a város az évszázadok alatti, ma ezerhatszáz négyzetkilométeren terül el, s mint a fákon az évgyűrűk, úgy szaporodtak az ősi city köré az apróbb-nagyobb települések, maguk is Londonná válva. A legújabb részek is ugyanazt a hagyományt őrzik építkezésükben, mint a valódi ódon házsorok. Tudor és viktoriánus paloták mellett megférnek a barna téglás, fáradtan egymásra támaszkodó parányi épületek, idézve a dickensi világot, épp úgy, mint Cronin híressé lett orvosregényének a „Réztábla a kapu alatt”-nak hangulatát.

Olyan ismerős minden. Filmek, olvasmányok képsorai bukkannak elő.

Fotó: Getty Images

Óh, az a hagyomány!

És a szállodánk! Már a neve is olyan nagyon angolos; Majestic. A hallban patinás, barna bőrgarnitúra, hajlongó londiner, súlyos réztáblán lógó szobakulcs… na és a szoba! Még szerencse, hogy sokszor és sokaktól hallottam a londoni középszintű szállodákról, mert különben elszörnyedek. A parányi, épp csak az ágynak helyet adó szobából mégiscsak nyílt egy zsebkendőnyi fürdőszoba, már láttam is a sokat emlegetett két csapot a mosdón, ahol az egyikből tűzforró, a másikból jeges víz csurog, csak éppen összekeverni nem lehet. Óh, az áldott hagyomány!

Ugyanazért nem mustrálják ki a legrégebbi emeletes buszokat sem, inkább kicserélik a motort, de a doboz marad. Épp úgy, mint a taxik hagyományos formája. Maradt a Hyde parki hordó a szónokoknak, hiába tátong egyre gyakrabban üresen körötte a tér.

Azért akad változás is, például már nem lehet a busz felső szintjén dohányozni. Amikor a londoniak harcot indítottak a szmog, a várost körülölelő szennyes levegő ellen, a gyárak füstje mellett a magánpöfékelőket is elüldözték a legtöbb helyről. Azután mi változott még? Hát, az árak. Ahogy az idegenvezetőnktől hallottuk, egyenesen ívelnek a csillagos égig. Miközben a bérek „hagyományosak”. Egy átlagpolgár nyolcszáz fontot keres. S hogy érzékeltessem, mekkora ez az összeg: egy jobbnak tűnő szoknya harminc font, egy napijegy a közlekedésben tizenhárom. A színházjegyek hatnál indulnak és elérhetik a negyven fontot is. Az „ABC” áraiban nem lettem járatos, de a déli lunchről tudom, három-hat, míg az estebéd 8-10 fontból jön ki.

A jól öltözött krumpli 

Eljutok az Oxford streetre, ez az ő Rákóczi útjuk, csak jóval hosszabb, zsúfoltabb. Csak azt nem értettem, hogy e rengeteg elegánsnál elegánsabb áruházból, butikból ki veszi meg a sok csinos ruhát, mert hogy nem az angol nők, az egyszer bizonyos. Alig láttam a napi divatot követő, elegáns asszonyt.

A férfiak valahogy jobban öltözöttek. Most az indiai, kínai, arab egyaránt öltönyös, nyakkendős, svájfolt kabátos, csak ezzel eltűnt az ezer színű, ezer viseletű, vegyes illatú világ. Egyenöltöny, egyenillat. Igaz – ahogy mesélik – az itt maradott idegeneknek jó okuk van integrálódni. Mára egész Angliában mindössze két egész héttized millió bevándorló maradt, míg hajdan csupán Londonban is többen voltak.

Azért találtam még szívet melengető, színes-szagos világot a Trafalgar téren és környékén. Itt diákok, gyermeklelkű művészek, ékesebb idegenek próbálják a turistáktól megkeresni a napi betevő árát. Festenek, rajzolnak az aszfaltra, papírra. Énekelnek, hegedűinek. S ha többre nem is, de egy Jacked potatoera (krumpli zakóban fordíthatnám) való csak összejön. Egyébként ez a jól öltözött krumpli nagy ötlet: hajában lőtt, forró burgonyát adnak különböző szószokkal, húspástétomokkal, alufóliában, és nem csak olcsó, de igazán laktató is.

Az ezredes nem repül, csak csíp

Prudenc panaszkodik szerelmének, Clivenek a francia fenékcsípkedőkre. Miattuk egy pirinyót is csinos nő nem mehet anélkül végig az utcán, hogy ki ne próbálnák nemesebbik fele feszességét. (Eric Knight Légy hű magadhoz c. könyvében). A híres-hírhedt londoni Tower mai legnagyobb veszélye az őt őrző hetek, a magas rangú gárdatisztek. Alig várják, hogy a turistacsoport megálljon biztos célpontot nyújtva, s máris odatotyognak. Látszólag enni kérnek, s egy hirtelen mozdulattal máris hatalmasat csípnek a kivillanó bokába. Magas koruk és rangjuk ellenére ilyen frivolak, mentségük csupán annyi: ők a Tower hét hollója. Anglia addig él, amíg a Tower tornyán ott ül a hét holló – mondják Shakespeare Machbetjében. S a mai angolok úgy gondoskodnak erről, hogy szárnyukat szegik. Cserében ellátják őket minden földi jóval, magas ranggal és még a temetésükről is katonai pompával gondoskodnak. Veszélytelenebb látványosságai az évszázadok fejvesztően izgalmas tornyának a „Beefeaterek”. Ezek a nyugdíjas gárdatisztek mára nem annyira őrzői, mint inkább idegenvezetői a kies kertté szelídült városrésznek. Öltözékük őrzi csupán a vér színét.

A királyi fattyú és a mulatók 

„So-hoe” kiáltotta, ha vadászni indult III. Károly törvénytelen fia. S a fáma szerint e csataüvöltés nyomán lett London mulatónegyedének neve Soho. Hogy milyen is lehetett azokban az áldott hatvanas években, mára elképzelni sem lehet. De aki borzongatóan veszélyes, pikánsan züllött világot remél, az ne itt keresse! Nappal rá sem jöhet az ember, hogy ez a szexbárokkal, kocsmákkal, lokálokkal zsúfolt negyed. Bizony este is, amikor puffadtra talpalt bokával odaértünk, meglepett, hogy ma legfeljebb egy-egy utcája csillog a Sohónak. Mégis találtunk valódi örömet. Ekkor már napok óta terveztük, hogy be kell ülni egy olyan igazán igazi pubba, egy pofa barna sörre. S megérte, hogy ennyit válogattunk, mert amire rátaláltunk, az az „Év pubja” kitüntetést birtokolta. Milyen volt? Csupa érettbarna faburkolat, csupa csillogó réz, gyönyörű öreg hangszerek a polcokon. S maga az angol ifjúság ült a padokon. Igen, itt jelent meg először a divat számomra. Éppúgy néznek ki, mint a mi fiaink, lányaink, a kinőtt pulóver alól lógó ing, felette legalább kétszínű sál. Őrült helyesek! A kötelező angol sör már kevésbé nyerte el tetszésemet.

Nem úgy, mint a piac! Még a Sohóban sétáltunk, amikor hirtelen üvöltésre kaptuk fel a fejünket, s az emberek, mint egy nagyobb balesetnél, rohanni kezdtek. Mire odaértünk, már szorosan körülállták az eseményt. A meglepő az volt, hogy a tömegből előbukkanó polgár hatalmas szatyrot szorongatott, és győzelemittas tekintettel rohant egy újabb embergyűrű közepébe. Ez volt a szombat esti piac. Itt Londonban dicséretes szokás, hogy az árusok a kétnapos szünetet rosszul tűrő árujukat fillérekért kiárusítják. Mi, a „három a kislány”, mert mindig hármasban róttuk a várost, úgy bevásároltunk, mint itthon egy vendégvárás hétvégén. Csak amint végeztünk, akkor néztünk röhögve egymásra: hogyan visszük haza a sárgadinnyét, avocadót, a paradicsomot, a mangót és a méregzöld paprikát. Persze, nem lennénk nők, ha nem oldottuk volna meg a hazarepítést. Egy hétig dúskált a világ friss zöldjében a családom. S ekkor itthon nyolcszáz forint volt egy sárgadinnye. Mi négyet vettünk százért!!!

El a kezekkel a medvéktől!

Nem turista az, aki Londonba érve nem bámul meg legalább egy őrségváltást. így mi is nyújtott nyakkal sorakoztunk a színházi előadásnak is beillő látványosságra a Buckingham palota előtt. Ez a királyi rezidencia 1837 óta, a klasszicista stílusú épületsor nem túl hivalkodó, kertje és parkja ellenben az angol kertépítészet büszkesége lehet, s a kerítése is dicséri mesterét. Nem úgy a gárdisták jellegzetes kucsmájának kiötlőjét. Mint megtudtam, ezek a hatalmas, fekete szőrös fejfedők a Kanadában élő fekete medvék szőréből készülnek. Egy-egy kalpaghoz egy medve szükséges. Már megint az a hagyomány! Ahelyett, hogy műszőrmét vagy egyebet használnának. Ellentétben az angolokkal, úgy gondolom, Victoria királynő a téren álló hatalmas szobrán ezért fordít hátat a Buckingham palotának, haragszik a medveölőre.

Imádság visszatérésért

Az összes építészeti stílus közül a legjobban imádom a gótikát. De bevallom, semmi olyan gyönyörűt nem láttam még – pedig voltam már néhány helyen mint a Westminster apátság. Lenyűgöző, pompás, diadalmas, csodálatos. Minden köve történelem, s lépni is alig mer az ember benne. Hiszen a kőlapok alatt szellemóriások nyugszanak. Itt koronázták az angol királyokat 1066 óta, ide temették Erzsébetet, s híres, gyönyörű ellenfelét, Stuart Máriát, de a második világháború repülős hőseit is. S a költők közül – akiket nem, azoknak is beépítettek egy-egy márványlapot a katedrálisba. Egyperces főhajtás után önző mód azt kértem, bárcsak visszajuthatnék ide…

Legalább százszor.

És köszönöm persze ezt az első londoni utam a MALÉV AIRTOURS-nak és kedves munkatársainak.

Molnár Mária

Nők Lapja 1992/18. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images