Általában nagyon várjuk a hosszú hétvégéket, az ünnepnapokat, hogy kiszakadjunk a rutinból, és történjen végre velünk valami más. Olykor nagyon is sokat remélünk ezektől a napoktól, egyszerre várjuk, hogy kipihenjük magunkat, hogy együtt legyünk a családdal, hogy végre játszunk a gyerekekkel, és közben azt is, hogy behozzuk a lemaradást a házimunkában, ráadásul, hogy minden szép legyen, barka és virág díszítse az asztalt, megfőjön a sonka és kisüljön a kalács, és mindenki vidáman mosolyogjon a kamerába. 

Közhelyesen hangzik, de minden vágyunk nem teljesülhet egyszerre. Nem lehetséges, vagy nehezen elképzelhető, hogy a család minden tagja egyformán jól érezze magát a négy napos ünnep minden egyes pillanatában. Különösen akkor igaz ez, ha a gyerekek más-más életkorban vannak, vagy ha a szülők érdeklődése nagyon különböző. Ilyenkor egész biztosan kompromisszumokat kell kötnünk, és valamelyik vágyunkat, elképzelésünket fel kell adnunk.  

A karantén óta tudjuk, hogy az összezártság nehéz, különösen akkor, ha a lakás szűkös, és folyamatosan alkalmazkodnunk kell egymáshoz, kevés az elvonuláshoz szükséges hely, és egy pillanatra sem tudunk kiszakadni a családi kötelékekből. De másféle élethelyzetek is adódhatnak, amelyek nehézségekkel járhatnak, már csak azért is, mert a család gyakorta nem annyira idillikus, mint amennyi ilyen képzet kapcsolódik hozzá. A családtagok között érdekellentétek lehetnek, különféle szükségletekre és életkori sajátosságokra kell egyszerre tekintettel lennünk, és ezeknek az összehangolása egyáltalán nem könnyű feladat. Az emiatt kibomló konfliktusok mégis teljesen természetesek, és egyáltalán nem jelentik azt, hogy a mi családunk „nem normális”. És bezzegéknél soha nem fordulhatna elő az, ami nálunk. 

Fotó: Getty Images

Tesztüzem

A jó hír az, hogy dehogynem, előfordulhat, csak épp a gondjait senki sem teszi ki szívesen az asztalra, a közösségi oldalakon ilyenkor ránk ömlő idillikus fotók a hímes tojásokról és a vidáman mosolygó családtagokról, ha nem is hazugságok, de az éremnek csak az egyik oldalát mutatják. Ezt tartsuk észben, amikor ezeket a képeket nézegetjük.

Egy jól működő családot egyébként sem az különböztet meg egy rosszul működőtől, hogy ott soha nincsenek konfliktusok, hanem az, hogy mit kezdenek ezekkel.

Mi történik akkor, ha kiderül, hogy a szülőpár tagjainak egészen másféle elképzelései vannak arról, hogy hogyan is kell ünnepelni? Az egyik szerint mondjuk el kell utazni, és itthon kell hagyni mindent, míg a másik ragaszkodna a hagyományos rituálékhoz és a családlátogatáshoz. Vagy mi történik akkor, ha az egyik gyerek a játszótérre vágyik, míg a kamasz a haverjaival bandázna. Vajon belekényszerítjük őket abba a rendbe, amit mi gondolunk a húsvétról, vagy kifejezetten az ő vágyaik szerint alakítjuk a programjainkat? A hosszú hétvége viszontagságai alkalmat adhatnak nekünk arra, hogy a családdal kapcsolatos illúzióinkat feladjuk, és megértsük, kinek milyen igényei, szükségletei vannak, és arra, hogyan tudunk ezekre kölcsönösen reflektálni. Elfogadjuk, megértjük-e, reagálunk-e ezekre, vagy igyekszünk elfedni mindet, hogy jótékony homály borítsa. Ezért az együtt töltött napokat tekinthetjük igazi tesztüzemnek is, hogy meglássuk, mennyire vagyunk még minderre képesek. Tudunk-e kompromisszumokat kötni, képesek vagyunk-e a másik iránti nagylelkűségre, akarunk-e, hajlandóak vagyunk-e a másik szükségleteire figyelemmel lenni, vagy elvesztettük az erre való hajlandóságunkat. 

Csak figyeld meg, mi történik!

Ha olyan figyelemmel kísérjük ezeket a napokat, hogy „lássuk csak, mi történik velünk”, és nem várjuk, hogy tökéletes összhangban és harmóniában teljen az idő, akkor az esetleges konfliktusokat sem feltétlenül kudarcként éljük majd meg, hanem jelként, ami arra hívja fel a figyelmünket, hogy milyen területeken kell még fejlődnünk.

Ha egy nő a négynapos ünnep végén nagyon fáradtnak érzi magát, mert minden ünnepi előkészületről ő gondoskodott, akkor felteheti azt a kérdést, hogy hogyan képes arra, hogy a párkapcsolatában megfogalmazza a szükségleteit, és ha képes erre, akkor vajon ezek vádpontokként, támadásként vagy segítségkérésként hangzanak-e el.  

Megfigyelhetjük, hogy a gyerekek milyen helyzetben érzik magukat jól, és mi az, amitől nyűgösek, fáradtak lesznek, vagy érzékelhetjük, hogy tudunk-e segítséget kérni, ha erre szükségünk van, és ha igen, akkor kire számíthatunk. Esetleg azt is, hogy akarunk-e a társunkkal beszélgetni, tudunk-e erre időt szakítani, vagy a sorozatok mögé bújunk, esetleg minden pillanatba programokat illesztünk, nehogy szembesülni kellejen a valósággal.

A kevesebb több!

Nem csak a családtagok szükségletei különbözhetnek egymástól, nekünk egyénileg is nagyon különféle szükségleteink lehetnek a különféle időpillanatokban. Mert mindannyiunknak külön-külön is fontos, hogy önmagunkkal legyünk, hogy a saját hóbortjainknak, szenvedélyeinknek hódoljunk, és arra is, hogy kapcsolódjunk a másikhoz. Amikor a mindennapokban nem sikerül ennek az egyensúlyát megteremteni, vagyis beleilleszteni ezeket az igényeinket a hétköznapok rendjébe, akkor megint csak az ünnepektől, a szabadság pillanataitól várjuk, hogy ezek mind-mind megvalósuljanak. De csak akkor járunk jól, ha megpróbáljuk racionálisan belátni, hogy mit bír el a most következő négy nap, egy hétvége, vagy a pihenésre szánt egy-két hét, és mit biztosan nem.

Ha csökkentjük az elvárásainkat, és nem ringatjuk magunkat a „majd most mindent megcsinálok, megoldok” illúziójában, sokkal kisebb feszültséget fogunk átélni.

Készíthetünk egy listát arról, hogy mi az, amit meg kell tennünk, majd beszéljük át ezeket először a társunkkal, hogy azt tényleg szükséges-e, és nem halasztható-e el.  Mindent húzzunk ki, amit nem kell feltétlenül megtennünk, hogy minél több időnk legyen arra, hogy ne a „kell” behatároltságát, hanem a „lehet” szabadságát éljük át. Egész másképp leszünk majd jelen, ha nem „kell” meglátogatnunk a nagymamát, hanem azzal az érzéssel megyünk, hogy meglátogathatjuk őt, mert lehet, mert kedvünk van hozzá. A gyerekek is egész másképp érzik majd magukat, ha nem kell folyton viselkedniük, hanem van olyan idősáv, amikor szabadon játszhatnak anélkül, hogy bármit is várnánk tőlük. Még jobb, ha mi is bekapcsolódunk az ő játékukba, és velük együtt újra átéljük a gyermeki játék önfeledt örömét.  

Próbáljuk meg a párunkkal közösen megbeszélve eldönteni, mire van most erőnk, és mire nincs. Ha előre tisztázzuk, ki milyen reményekkel és elvárásokkal kezdi az ünnepet, akkor nem húsvét hétfőn fogunk ezek miatt összecsattanni. Érdemes végiggondolni, hogy a tervezett programokat hogyan bírják majd a gyerekek, mennyire fárasztjuk őket ezekkel túl, az a programsorozat, amit kitaláltunk valóban az ő életkoruknak megfelelő-e. 

Fotó: Getty Images

Keresd a közös pontokat!

A családi ünnepek nagy kihívása olyan közös családi tevékenységeket találni, amelyek mindenkinek örömet okoznak. Ha szülőstül-gyerekestül mindenki szeret például biciklivel kirándulni vagy kajakozni a Dunán, akkor nyert ügyünk van. Mindenképpen adjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy az ilyen programok örömét újra átéljük, a közösen szerzett jó élményeknél ugyanis semmi sem erősíti meg jobban a családi kötelékeket. Ezekre fogunk emlékezni, ezeket fogjuk idézgetni évek múltával is. Kisebb léptékű játékok vagy programok is betölthetik ezt a szerepet, egy esti társasjátékozás például, vagy egy teraszon elköltött családi vacsora, minden, ami kicsit kiránt a hétköznapokból, mert másképp zajlik, mint általában. 

Legyenek saját rituáléink!

Az ünnepek kiváló lehetőséget adnak arra, hogy a családi kötelékeket megerősítsük, és kimunkáljunk az ünnep sajátos családi rituáléit. Vagyis annak a módját, ahogy mi ünneplünk, ahogy mi együtt vagyunk, ahogy kapcsolódunk egymáshoz. Kutatások bizonyítják, hogy az olyan családokban felnövő gyerekek, ahol vannak sajátos szokások, ünnepi rituálék, a gyerekek magabiztosabbak, kisebb eséllyel kallódnak el. Mert ezeknek a rituáléknak megtartó erejük van, a családi kötelékek kovászát adják. De csak akkor töltik be a funkciójukat, ha mi is jó érzésekkel veszünk bennük részt. Ha kínosnak vagy erőltetettnek találjuk, ezt a gyerekek tökéletesen érzékelik majd, és ők sem fogják szeretni. Találjunk ki tehát olyan szokásokat, amelyeket örömmel adunk át, és ami bennünket is jó érzésekkel tölt el. A családi szokások abban is szerepet játszanak, hogy kereteket adjanak az életünknek, az ismétlődésük, a kiszámíthatóságuk miatt feszültség-, és szorongáscsökkentő hatásúak, arra emlékeztetnek, hogy az életünknek van egy biztos ritmusa. Vagyis a jó érzésekkel kísért családi hagyományok hozzásegítenek minket ahhoz, hogy lelkileg egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak legyünk. 

Ne ess kétségbe!

Könnyen előfordulhat, hogy egyáltalán nem sikerül lecsökkenteni a kötelező programok számát, vagy olyan programokat is kiverekszünk, ami nekünk ugyan fontos, de a párunknak nehezére esik. Ilyenkor eleve feszültséggel teli lehet a légkör, és egy rossz mondat miatt kitörhet a háború, vagy épp a gyerekek nem bírják jól a kötelező programok sorozatát, és egyszercsak valamelyik hisztizni kezd. Nagyon fontos, hogy legalább utólag megértsük, hogy az esetek többségében nem a gyerekkel van a baj, nem ő a rossz, vagy nem a párunk az, aki elviselhetetlen, sokkal inkább arról van szó, hogy valami sok, valami túl van feszítve. A viták és a veszekedések miatt se essünk kétségbe, a konfliktusok mindig is részei maradnak az emberi kapcsolatoknak, nincs olyan, hogy tökéletes család, ahol mindig mindenki mindent tökéletesen kezel. 

Egyedülálló szülőként önmagadra is gondolj!

Egyedülálló szülőként az ünnepek alatti időszakban fájdalmas lehet pusztán csak látni más, teljes családokat. Egyszülősként valószínűleg a terhek megosztása is nehézkesebb, könnyen lehet, hogy minden csak egyvalakire hárul. A másik lehetőség, hogy a gyerekek az ünnepek alatt áthurcolkodnak a másik szülőhöz, és négy napig üressé válik a lakás, legalább ennyire riasztó lehet. Akárhogy is, gondolj önmagadra, találd ki, mit fogsz csinálni, keresd meg azt a tevékenységet, programot, ami neked örömöt okoz, és próbáld megvalósítani. A legjobb, ha építesz hasonló, egyszülős családokból egy kisebbfajta szociális hálót magad köré, legyenek olyanok körülötted, akik épp úgy egyedül nevelik a gyerekeiket, mint te. Így a lelki és gyakran a fizikai terheket is megoszthatjátok egymással.

Nézz rá utólag más szemmel

Érdemes utólag is visszaidézni az ünnepnapok eseményeit, értékelni a történteket, különösen azt, hogyan tudtunk kapcsolódni egymáshoz. Ha nagyon nem úgy alakultak a dolgok, ahogy képzeltük és szerettük volna, akkor is találhatunk benne valamit, ami mégiscsak sikerült, mégiscsak működött.

Nagyon tanulságos lehet rászorítani magunkat arra, hogy a jót is megtaláljuk a rosszban, mert ez segít abban, hogy reálisabban lássunk, és ne nagyítsuk fel a negatívumokat.

Erre ugyanis hajlamosak vagyunk, és ez sokszor torzítja a kapcsolatainkról való gondolkodást. De ennek az ellenkezője is előfordulhat, hogy nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a baljós jeleket. Az ünnepek alatti összezártságban ugyanis felszínre törhetnek olyan problémák és konfliktusok, amelyekkel nincs időnk szembenézni a hét átlagos napjain. Amikor ezekről utólag sem tudunk higgadtan, egymást kölcsönösen megértve beszélni, akkor jobb időben segítséget kérni. 

Szerzőnk szakképzett és gyakorló család- és párterapeuta. Cikksorozatának többi része itt olvasható.