Bullying, válás, halál, covid, internetes zaklatás, háború… Ez csak néhány azokból a komoly gondokat okozó helyzetekből, amelyeket szülőként nem biztos, hogy el tudunk kerülni. De vajon milyen tünetek utalhatnak arra, hogy a gyerekünk lelki problémával küszködik? Mikor kell bevonni szakértő segítségét egy trauma feldolgozásába? Mi történik az első tanácsadás alkalmával? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ szakértőnkkel.

Az emberi lélek stressztűrő képességét úgy is elképzelhetjük, mint egy poharat, amelyet az élet különféle eseményei cseppenként töltenek meg – kezdi dr. Árvainé Koczok Márta tanácsadó szakpszichológus és relaxációs terapeuta. – Már magzati kortól kezdve gyűjtögetjük a cseppeket, azaz a különböző hatásokat és ingereket, amelyek minket érnek. Ha valakit túl sok inger és változás ér, amihez nem tud alkalmazkodni, akkor betelik a pohár, és kicsordul a víz. Ilyenkor jelennek meg a gyerekeknél olyan tünetek, amelyek valamilyen bajra, lelki elakadásra utalnak. Az utóbbi években sokkal tudatosabbak a szülők, mint korábban, jobban figyelnek a jelekre, és hamarabb kérnek segítséget. Van, aki azonnal felkeresi a pszichológust, amint jelentkezik egy tünet, és van, aki hosszan, akár évekig kivár, abban reménykedve, hogy a gyermek »majd kinövi« vagy »elmúlik magától a probléma«. A kettő közötti középutat tartom a legjobbnak. Nem szükséges azonnal pszichológushoz vinni a gyermeket, például ha álmatlanul töltött egy éjszakát vagy hatévesen bepisilt. Adjunk neki egy kis időt a változásra. Azt szoktam javasolni, hogy érdemes 2-3 hónapot várni, és először kipróbálni a család megküzdési mechanizmusait és stresszoldó technikáit a szorongás feloldására. Ez lehet a gyermek korától függően közös zenehallgatás, játék, sok beszélgetés, relaxáció, kirándulás. Ha azonban a tünetek 2-3 hónap után sem múlnak el, akkor kérjük gyermekpszichológus segítségét. Természetesen az erős testi tünetek esetén, amelyek egészségkárosodással is járhatnak, mint például hányás, vizeletvisszatartás, érdemes hamarabb szakemberhez fordulni. Ilyenkor általában a háziorvost keresik fel a szülők, és ha a kivizsgálások nem mutatnak semmit, akkor mennek pszichológushoz.”