Úgy tudom, az Angela Merkelről írt könyved több országban megjelent.

Nagy örömömre tizennyolc nyelven adták ki. Mostanában olyan országokból is kérnek tőlem interjút, amelyeket előbb meg kell keresnem a térképen. Az, hogy a könyveim magyarul is megjelenjenek, nagyon fontos nekem, igaz, gyakorlatilag csak ilyenkor beszélek magyarul, amit, gondolom, lehet hallani… Elnézést kérek érte, de sajnos a szüleim már nem élnek, és szinte csak velük tudtam használni az anyanyelvemet.

Több magyar témájú könyved jelent meg, de vajon fogékonyak ezekre a témákra az amerikai olvasók? Bár a Teller és Neumann szintű zsenik élete mindenhol izgalmas.

Én alapjában véve mindig emberi történeteket írok, remélem, nem belterjesen, hanem egyetemes megközelítésben. Az ilyen írások Kínában vagy Mongóliában is tudnak hatni az olvasókra. Azért említem ezt a két országot, mert a Merkelről szóló könyvem mindkettőben megjelent. Nem az volt a célom, hogy sok országban kiadható legyen, hanem az, hogy ezt a rendkívül rejtélyes figurát megismertessem a világgal. Ez volt a tizedik könyvem, és messze a legnehezebb. Nemcsak azért, mert jórészt németül kellett kutatnom, miközben a németem elég gyenge, hanem mert a kortárs politika legprivátabb, legzárkózottabb, legtitokzatosabb személyiségének bemutatására vállalkoztam. Merkel annyiban támogatta a munkámat, hogy bejárhattam a hivatalába és időt tölthettem a bizalmi embereivel. Ezek az emberek szeretik, védik, és kevesen vannak. Régóta kitartanak mellette. Amikor Barack Obama az elnöksége végén ellátogatott Berlinbe elköszönni, döbbenten nézett körbe: Hát maguk még mindig itt…? Nyolc éve is ugyanazokkal találkozott.

Ezek szerint Merkel tudott a készülő könyvről?

Ravaszul elküldtem neki a szüleimről írt könyvemet, A nép ellenségeit, ebből megtudta, mennyi hasonlóság volt a gyerekkorunkban. Ő az NDK-ban nőtt fel, én a kommunista Budapesten. Ezután adott engedélyt, hogy kutathassak. Elutaztam a gyerekkora színhelyeire, beszéltem iskolatársakkal, tanárokkal, még a volt barátjával is. Egyszer vacsoráztunk együtt, amikor a férjem, Richard ENSZ-nagykövetként szolgált, és meghívtuk őket. Az is segített, hogy ismertem a régi Bonn légkörét, hiszen dolgoztam ott egy amerikai tévétársaság riportereként. Pontosan tudom, milyen nehéz volt akkoriban abban az ultra férfias közegben nőként boldogulni. Emlékszem, ha mentem valahová interjút készíteni, megkérdezték, mikor jön a főnököm. Nem feltételezték, hogy én vagyok a tudósító.