Vulkán volt, szélvész, mennydörgés, villámlás, földrengés, égiháború, áradás, fergeteg. A magyar színpad, film, rádió, mindenféle pódiumok robusztusa, gigásza. Csupa szenvedély, pátosz, lendület, feszültség, maga a megtestesült Dúvad, Tevje, Bánk, Othello, Kárpáthy János, Görgey alispán. Minden szerepében kivételes nagyságrendű, magával ragadó, beteljesítő, ahogy a színpadon kívül is örök habzsolás, nyughatatlanság, szenvedélyesség. Mikor élt, mikor játszott? Alighanem megfért benne a kettő akár egyszerre, akár ugyanakkor is. Ahogy megfért benne együtt dühe, harsánysága, szenvedélye, szentimentalitása, cinizmusa, öniróniája, sebzettsége, túlfeszítettsége, hipochondriája, tartása, férfiassága – de mindig lenyűgöző volt, mindig magával ragadó, sodró. Életszerelmet sugárzó, árasztó. Mint aki örökké fog élni. Ki a csuda gondolta, hogy ez volt az utolsó beszélgetésünk?!
Aki túlélte önmagát
– Annyira szédülök mostanában Feri bátyám. Te nem?
– Menj a fenébe! Menj a fenébe! Menj a fenébe! Ez az én dumám! Az én betegségem! Az én nyavalyám!
– És nekem nem támadhat szédülhetnékem?
– Nem! Neked nem! És másnak se! Könyörgöm, ezt az egyetlenegyet hagyjátok meg még nekem! Hogy én jöhessek elő azzal, hogy szédülök! Már ez se legyen meg nekem?! Más már úgysincs.
– Dehogyis…
– Ezt is jobban tudod!?? Te, te… zúgfirkász! Nincs… Nincs… Érted?! Csudát érted! Ha értenéd, nem egy ilyen magamfajta vén trotylihoz jönnél… Ez már méltatlan végjáték. Már rég vége az előadásnak, és én még mindig ott hajlongok a függöny előtt. Miközben már rég hazament a közönség, és leoltották a lámpákat is. Csak azt nem tudom, hogy mire várok? Hogy rám szakadjon a vasfüggöny?! Szörnyűséges! Mi maradt még, ami jó? Enni se ehetek már jóformán semmit. Se zsírosat, se fűszereset, se csípőset, se édeset… Eltiltott az orvos. Ezt emiatt, azt amiatt, amazt amaz miatt. Szörnyű!
– De eszel. Itt ez a gyönyörű szál kolbász…
– Mint egy költemény! Puha, illatos, ez a pompázatos szín! Persze, hogy megeszem, ha már elküldték! Egy demizson igazi testes jó vörösborral. De hát mit érek vele?! Attól is eltiltott az orvos. Megmondta, azonnal le kell állnom. Érted! Egy decit sem ihatok!
– De azért iszol…
– Naná! Már hogyne innék ebből a csodás nedűből?! Minden cseppjében a a Nap éltető ereje, a föld anyai melegsége, a dionüszoszi mámor. Ez se legyen?! Ha már nem szabad lovagolnom se. Merthogy szédülök. Valami nagy baj van az egyensúlyérzékemmel.
– Ezzel együtt azért lovagolsz?
– Egyszer naponta. Akkor kicsit kiadósabban… De hát… mondom, ez így már nem élet! Szenvedés, vegetálás, leépülés… És most még jössz te is, hogy készíts rólam egy posztumusz cikket. Üzenet a sírból!
– Ne, Feri bácsi, ennyire még talán nem nézek ki rosszul.
– Marha! Nem te! Én! Én! Te rosszéletű! Én járom a végemet! És a legfőbb reményem, hogy nem tart már sokáig!
– Tizenvalahány éve búcsúzkodsz Feri bácsi!
– És? Nem egyre közelebb kerülök hozzá?!
– Miközben szétvet az energia…
– … ez csak idegesség…
– … az indulat…
– … ez legfeljebb menekülés…
– … a szenvedély…
– … ez mindössze düh, kétségbeesés, tehetetlenség! Ami erőm még maradt, az arra kell, hogy megpróbáljam a sors által rám mért méltánytalanságokat elviselni.
– Feri bácsi, te egy csoda vagy! Egy képződmény, amilyen századonként egy, ha születik…
– …zúgó füllel, hasogató fejjel, ki-kihagyó szívvel, imbolygó járással, fájó térdekkel… szörnyűséges éjszakák után, amikor kétszer is ki kell mennem pisilni, arra ébredve, hogy nincs dolgom, hogy nincs mit csináljak, hogy magamnak is fölösleges vagyok. Az az igazság, hogy rég túléltem önmagamat. A Hegedűs eljátszása után, amikor még megadatott, hogy egy utolsó fellobbanással összegezzek mindent az életemből, ami szép volt és fontos: szerelem, szeretet, együvé tartozás, felelősség, barátság, féltés, félelem, humor, bölcsesség, sandaság, megbocsátás, és em-be-ri méltóság! Mindaz, ami sommája volt sok évtizedes harcnak, küzdelemnek, nekiveselkedésnek, sikernek, bukásnak, dicsőségnek, kudarcnak, jobbító akarásnak! Akkor, azzal, a legszebb pillanatban kellett volna szépen csendben befejezni, abbahagyni. Kisurrannom az pályáról, az életből! Milyen szép lett volna! Nem végigcsinálni ezt az egész folyamatot. Figyelni, miként épülök le hónapról-hónapra, hétről-hétre, napról-napra…
– Nem igaz! Ami a lényeg benned, a kivételesség, a szeretnivalóság, az elkötelezettség, a méltóság, az éppen úgy megvan, él, éltet és hat…
– …hat, hét, nyolc! Miket zagyválsz össze nekem! Miféle lényeg az, hogy azzal telik az életem, hogy figyelem magamat?! Nem is magamat, hanem testem működését: mennyi a pulzus, mennyi a vérnyomás, bevettem-e a gyógyszert, mikor kell menjek kontrollra, mit kell majd elmondjak az orvosnak! Ez micsoda?! Méltatlan kanossza! Hetvenvalahány évet éltem napi huszonnégy órás készenlétben. Dolgoztam mindig, mint a megszállott. Tékozlóan szórtam szét energiáimat, éveimet, életemet, még álmaimat is. Mindig a teljeset adtam, a tökéleteset kerestem. Közben rengeteget hibáztam. Buktam mint ember, mint barát, mint apa, mint férj, mint szerető.
Miközben az égre meresztettem tekintetemet, alattomos gyökereken hasra vágódtam.
Nem tudtam egyeztetni ideáimat a valósággal, életemet a pályámmal, szenvedélyeimet azzal az odafigyeléssel, ami járt volna azoknak az embereknek, akik ott voltak körülöttem. Nem, mert figyeltem, tanultam, próbálkoztam, szenvedtem, égtem, harcoltam önmagammal, kétségeimmel, démonaimmal, gyarlóságaimmal, kicsinyességeimmel, hogy egyetlen mondatot meg tudjak fogalmazni a létemmel! Ha egy színész képes felküzdeni magát egy néptanító színvonalára, akkor már nem élt hiába! Mindent, amit csináltam, mondtam, igyekeztem nagyszabásúvá, robusztussá, rendkívülivé tenni. A legnagyobb szellemiségek legszebb, legigazabb gondolatait úgy képviselni, úgy továbbadni, hogy azok beleégjenek az emberek lelkébe. Hogy azok éljenek, hassanak, jobbítsanak. Közben nem figyeltem soha magamra, ostoba, pitiáner problémáimra. Nagy eszmék, gondolatok igézetében éltem, lobogtam – most pedig vizeletet gyűjtök kis tégelyekbe, és állok sorba velük az urológia folyosóján! Üvöltenék legszívesebben!
– De volt egy gyönyörűséges, hatalmas, szenvedélyes nagy életed!
– Ez a baj éppen, te tollnok! Hogy volt. Ha mindig Hugyosjóska lettem volna, akit mit zavarna ez az egész nyomorúság?! Ez így szánalmas és vállalhatatlan. Vagy legalább vesztettem volna el a memóriámat, ne emlékeznék arra, hogy mit vesztettem, mi az ami már nem adatik meg. Az a sok szép, jó, emberfeletti, mámoros! Most óvnak. Vigyáznak rám. Követnek. Velem vannak. Odafigyelnek. Kedvesek. Segítőkészek. Udvariasak. Ágálok ellene, lázadozok, de közben igénylem is. Biztonságot ad.
– Szeretnek, Feri bácsi…
– Ez jó, persze… jó tudni… de közben rá kell döbbenjek, hogy ez a hihetetlen rászorultság és kiszolgáltatottság elvette tőlem a legtöbbet. A szabadságot. Én mindig szabadon éltem. Nomád voltam. Barbár. A szükség is azzá tett. Engem igazán egyetlen közösség sem fogadott be soha. Se baráti, se szakmai. Mindig irritáló voltam. Mindig kivetettek volna, ha nem tudom megteremteni a saját szükségességemet. Vagy annak az illúzióját. És mindig ki is vetettek, ha már éppen nem volt szükség rám. Mindig magányos bölény voltam.
Kótyagos idealizmusommal, maximalizmusommal, vehemenciámmal, nyughatatlanságommal, szabadságvágyammal nem viselt, nem is viselhetett el hosszabb távon egyetlen közeg sem.
És fordítva. Ha éreztem, hogy kompromisszumokat kellene kössek, hagytam minden a francba. Szerelmeket, színházakat, szerepeket, barátságokat. És mentem tovább, nyugtalanságaimtól hajtva, mindent újrakezdve, álmaim után. De most hova menjek? Hova mehetnék? Innen már egyirányú az út. Innen már nincs más… Csak azért könyörgöm, hogy gyors legyen, ne méltatlan, szenvedéssel teli és megalázó. Ennyit talán megérdemlek…
– Az még arrébb van, nagyon arrább, hidd el!
– Most vigasztalgatsz, mi? Ezt a szegény, vén, magatehetetlen hülyét.
– Túrót! Napokig kell keresni, amíg végre megtalállak.
– Mert mindig akkor keresel, amikor nem vagyok otthon!
– Hát ez az! Hála Isten! Még mindig állandóan úton vagy…
– Á! Ez már csak pótcselekvés… Reggel lovagolgatok még egy kicsit, délelőttönként Pista barátommal beugrunk a faluba bevásárolni. Tej, kenyér, tojás, cukor meg ilyesmi. Közbe titokban be-beugrok egy-egy kocsmába kicsit beszélgetni. Visszafelé beugrok Arányi Katóhoz. Na, ő egy világcsoda! Akkora festő, amilyen ma nincs is a világon. Zseni! Megcsodálom a képeit, elmarháskodunk, aztán jövünk is haza. Délutánonként otthon olvasgatok, aztán szinte vége is a napnak. Ennyi.
– Meg jársz fel Pestre játszani!
– Pósalaky bácsi… Ez amit halála előtt Csortos óta minden színész még eljátszhat. Néhány mondat, egy helyben ülve… Tökéletes búcsúszerep… Már úgyis csak ez hiányzott. Egy ilyen. Egyébként mindent, de mindent eljátszhattam. Csodálatos színházakban, csodálatos rendezőkkel, csodálatos partnerekkel, csodálatos szerepeket. Amikor még az volt a színház, aminek lennie kellett. Az emberi szellem méltóságának megjelenítése. Istennek és embernek megszentelt-profán találkozása, mint a nagy ókori kultúrákban. És később is mindig, a legnagyobb szellemiségek a színházon keresztül nyilatkoztak meg legteljesebben. A színészek ősei pedig a sámánok voltak. Sámánok, akik beavatták az embereket a létezés titkába. Miként élhetnek, dolgozhatnak, szerethetnek, szeretkezhetnek, védhetik meg magukat, családjukat, javaikat. Ha hamisan szóltak, becsapták az embereket és hamissá vált az élet. Káosz lett és elűzték őket. Hatalmuk volt a lelkek felett és felelősségük. És ez a lényeg. Amint az asztalosnak felelőssége van a székért, amit megfarag, úgy a színész is felelős azoknak az embereknek a lelkéért, akik megnézik, meghallgatják. És hányan érzik ezt ma? Könyörgöm, hányan? De hányan érezhetnék? Esztrádokban, buffókban, zagyva avantgardokban, obszcén baromságokban, amelyeket manapság színház címén előadnak?!? A szenny, a lélektelenség, a pornográfia láttán szinte már szégyellem, hogy valaha én is e céh tagja voltam. Erre volna igény csupán? Létezhet?!
– Nézd meg a tévéműsorokat…
– Dehogy nézem! Ide jutottunk volna igénytelenségben, silányságban? Emlékszem, amikor a nagy Nemzetiben játszottuk az Othellot Szörényi Évivel és Majorral, minden előadáson izzott a levegő. Az az előadás a makulátlan szerelemről szólt. Annak megdicsőülése lett. Tragédiájában a tiszta szerelem magasztosult valami létfelettivé. Mindenki értünk drukkolt. Othelloért és Desdemonáért, a szentséges, emésztő, igaz szenvedélyért, amiért érdemes élni, és meghalni. És a végén mindenki bennünket zokogott el. Mert az emberek még hittek a tiszta érzelmek szépségében, igazában, mágiájában. Másfél évtizeddel később bemutattuk a Madáchban.
Az előadás hasonlóan magas hőfokú volt. A siker is. Formálisan minden stimmelt, csak a lényeg volt, ami elsiklott. Mert a nézőtéren nem Othellok és Desdemonák ültek, hanem Jágok. Jágoivá vált közben a világ.
Intrika, ügyeskedés, kisstilűség, gonoszkodás. Az ő szemszögéből nézték az előadást. Neki drukkoltak. És megrendülés helyett elégtétellel távoztak. Az lett a kor ideálja. Ma pedig már ez se. Pornó, poénkodás, ködös, köldöknéző, senkit nem érdeklő önmegvalósítás. Zagyva sipítozás. Ehhez már nekem nincs közöm. Nem is lehet. Amit rám mért a sors, amit várt tőlem az élet, én azt, úgy érzem, már teljesítettem. Hogy tudtam volna többet is? Lehet. De csak magára vethet, miért nem mért rám, várt el többet. Amit megéltem, így is túlontúl sok ahhoz, hogy ne legyen szívszaggatóan nehéz elszakadni tőle. Egyre többször jutnak eszembe Ady gyönyörűséges, fájdalmas, kétségbeesett sorai: „Lehet-e, lehet-e,/ Hogy jön még ájult tűz-nyár,/ Bukó csillagos éjek/ S hogy én, én, már ne éljek?/ És majd szűrik a bort/ Pompás aranyos őszben/ S ittasan tarka lombok/ Hulltán nem én borongok./ A meleg asszony-szalon/ Integet ki a télbe, /Lágy pamlag, égő illat/ S ide engem nem hívnak. / S akkor is lesz tavasz,/ Virág, dicsőség, mámor,/ Tavasz-heroldok szállnak/ S engem már nem találnak./ Lehet-e, lehet-e?/ Hiszen ez mind az enyém volt./ Én vágytam, én daloltam,/ Minden, minden én voltam./ Soha még, soha még,/ Így még senki se vágyott,/ Hajszolt, siratott, képzelt/ Tündér ezeregy éjjelt./ Átkozott legyen az,/ Aki helyemre áll majd,/ Innyére méreg hulljon,/ Két szeme megvakuljon./ Álljon el a szive,/ Süketen tétovázzon,/ S ha tud majd asszonyt lelni,/ Ne tudja megölelni.”
Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán