Nemrég megnéztem az új Netflix slágersorozatot, az Egy botrány anatómiáját. Túl azon, hogy a nemzetközi kritikák jelentős része a sorozatot mint filmalkotást ízekre szedte, a Sienna Miller főszereplésével készült instant siker a lehető legaktuálisabb kérdést feszegeti. A kérdés nem más, mint hogy különbséget tudunk-e tenni aközött, ha egy férfi simán „csak” hatalomittas, arrogáns alfahím, és aközött, hogy köztörvényes erőszaktevő.

„A múlt informálja a jelent, nem igaz?” – teszi fel a sorozat egyik szereplője a „MeToo” egyik fő kérdését. A Harvey Weinstein ügy óta nyilvánvalóbb, hogy a múltban elkövetett bűnök nem évülnek el, és nem vesznek a feledés homályába, sőt, mai szemmel nézve súlyosabbak, mint valaha. A szex, a hatalom és a beleegyezés, illetve az ezekhez való hozzáállás jelentős változása nagyon sok eltemetett ügyet kihantol. Több évtizedes ügyek más megvilágításba kerülnek, ez pedig szinte új műfajt indított a tárgyalótermek táncrendjében. És persze a sorozatok témaválasztásában is. 

Mintaférj kalapáccsal a kezében

David E. Kelley munkásságában mindig domináltak a tárgyalótermi drámák, az utóbbi években azonban mintha a történések lélektani oldalára fókuszálna. A Hatalmas kis hazugságokkal (amelyet íróként és producerként is jegyez) bizonyította, hogy különös érzéke van ahhoz, hogy megmutassa, a szép és jól szituált emberek látszólag boldog életének vannak a legnagyobb és legmocskosabb titkai. A Hatalmas kis hazugságok arra is nagyon jó volt, hogy bepillantást adjon egy súlyosan bántalmazó kapcsolat legmélyebb bugyraiba, és segítsen az áldozatot nem hibáztatni, hanem megérteni. Míg ebben a sorozatban elsősorban a családon belüli erőszak, mellékszálon pedig egy, a múltban elkövetett nemi erőszak torkollott további tragédiába, a következő nagyszabású opuszban, a Tudhattad volna című minisorozatban egy brutálisan elkövetett gyilkosság rázta meg a New York-i elitiskola szülői munkaközösségét. És bár a szintén íróként is producerként is közreműködő Kelley ezúttal az igazságszolgáltatás mételyes fertőjébe is bepillantást adott, amelyben a túlfizetett sztárügyvéd eljárási hibák keresésével és ártatlan emberek bemocskolásával a legbrutálisabb bűntettet is képes a lehető legenyhébb színben feltüntetni, a kérdés továbbra is az, hogy hiszünk-e a szemünknek. Vagy

még mindig az illúziók világában élünk, ahol az elhivatott gyerekonkológus nem lehet rossz ember, a sármos férj hűtlensége csak botlás, és a jófej apukának csakis a megszállott szeretője miatt születik gyereke egy viszonyból?

A Tudhattad volna nagyon fontos társadalmi jelenségre hívta fel a figyelmet. (SPOILER KÖVETKEZIK)  Már maga a címe is nyilvánvalóvá teszi, hogy igen, a sármos mintaférj és családapa, a rákos gyerekek megmentője volt az, aki egy kalapáccsal úgy szétverte a szeretője fejét, hogy szörnyethalt, mégis a nézők nagy része végig remélte, hogy nem ő volt. Minden, amit látunk, és ami a vádlott ellen szól, teljesen egyértelmű, de mindenkinek az lenne a könnyebb, ha kiderülne, mégiscsak valami szörnyű félreértésről van szó. Ha a gazdag, szép, sikeres és stílusos házaspárnak maximum egy botlást kéne megemésztenie, és boldogan élnének, míg meg nem halnak. És a picit rossz arcú, latin-amerikai származású, morcos férjről derülne ki, hogy ő a szörnyű bűntett elkövetője. Így minden folytatódhatna a régi mederben. De a régi meder már nem működik. Többször kiderült (sajnos itthon is), hogy

nemcsak a filmekben történik meg, hogy a nagy becsben álló, családos orvos brutális eszközökkel iktatja ki a nőt, aki érzése szerint az útjában áll,

vagy épp nem úgy viselkedik, ahogyan az neki tetszik, hanem a valóságban is. Ott is, ahol látszólag minden a legnagyobb rendben van. 

Jelenet az Egy botrány anatómiájából (Netflix)

A nem az tényleg nem?

Az aktuális Netflix toplistás sorozat, az Egy botrány anatómiája ugyancsak David E. Kelley portfólióját erősíti. A recept már szinte sablonos. A kiváltságosok világában járunk, gazdag felmenőktől származó, elitiskolák egykori növendékei a hőseink, akik 40 felett is olyanok, mintha a Vogue magazin divatoldalaiból léptek volna ki, szépek, sikkesek, befolyásosak, mintaférjek, mintaanyák. A történet főszereplője egy brit miniszter és elbűvölő felesége, akik példásan élnek két szép gyerekükkel (és orosz származású bébiszitterükkel, valamint egy labradorral), amíg be nem lépnek a történetbe új szereplők, különböző traumatizált nők, akik nemi erőszakkal vádolják az amúgy konzervatív minisztert. David E. Kelley munkássága során tulajdonképpen a brutális kérdésfelvetésektől halad a „hétköznapibb”, de annál aktuálisabb kérdések felé. Miszerint

hogyan definiáljuk újra a nemi erőszak fogalmát, és hogyan kerülnek új megvilágításba múltbéli traumáink a Me Too-mozgalom vívmányainak köszönhetően. 

Én is osztom a nemzetközi kritikákban megfogalmazott vélemények nagy részét, és szerintem is vannak a sorozatnak egészen abszurd megoldásai is, egy azonban biztos: az Egy botrány anatómiája nagyon jól tesz fel kérdéseket, és nagyon jól megmutatja, hogy ezekre a kérdésekre még mindig nincsenek válaszaink. A fő kérdés az, hogy hol ér véget a beleegyezés, és hol kezdődik a nemi erőszak, és meddig mondhatjuk valakire, hogy gátlástalan alfahím, és honnantól nevezhetjük erőszaktevőnek. 

Április közepén látott napvilágot néhány döbbenetes adat az Egyesült Királyságban.

Soha nem történt annyi nemi erőszakról szóló feljelentés, mint az elmúlt években, azonban az esetek 63 százaléka elakad a nyomozási szakaszban, mert az áldozatok mégsem akarják vállalni az ezzel járó procedúrát.

„Érdekes, mennyi ember van, aki nincs tisztában a beleegyezés fogalmával – nyilatkozta a The Big Issue-nak Naomi Scott, aki a sorozatban a miniszter volt beosztottját (és volt szeretőjét) játssza, aki nemi erőszakkal vádolja egykori főnökét. – Ez egy olyan dolog, amiről az emberek nemigen beszélnek, és amiről nem tanultunk a felmenőinktől szinte semmit. A tárgyalótermes jelenetekben szörnyen éreztem magam, pedig nem voltak valódiak. El sem tudom képzelni, mennyire rettenetes lehet, amikor valakinek tényleg a traumájáról kell beszélnie olyan emberek előtt, akik azért vannak ott, hogy megítéljék, igazat mond-e vagy sem. Ez a történet talán rávilágít, hogy mennyire nagy bátorság kell ahhoz, hogy az áldozatok végig tudjanak csinálni egy ilyen eljárást.”

Jelenet az Egy botrány anatómiájából (Netflix)

Az Egy botrány anatómiája azért nagyon fontos sorozat, mert aktuális párbeszédeket indíthat el abban a fontos kérdésben, hogy mit jelent pontosan a beleegyezés. Azt is megmutatja, hogy

a nemi erőszak olyan felek között is megtörténhet, akik egykor szexuális kapcsolatban álltak, vagy akár épp házasok. Hogy a fő kérdés az, hogy volt-e közös beleegyezés.

És abba is bepillantást ad, hogy aki áldozatként ki mer állni önmagáért, annak min kell keresztülmennie, amíg pontot tehet egy ilyen ügy végére.

Az ilyen esetek sokszor rámutatnak, hogy bár az igen és a nem szavak meglehetősen konkrét jelentéssel bírnak, az erőszaktevők, és sajnos az igazságszolgáltatásban dolgozók is meglehetősen sokféleképpen értelmezik ezeket az egyszerű szavakat. Még mindig. A „MeToo” mozgalom egyik legnehezebb küldetése az, hogy helyre tegye azt a nagyon tágan értelmezhető kérdést, hogy hol van a határ. Meddig használhatja pénzét, pozícióját, hatalmát és befolyását valaki, és meddig lehet biztos abban, hogy mindezek feljogosítják arra, hogy ne hallja meg a nemeket. Minket pedig abban visz előre egy lépéssel, hogy ha az elkövetők nem is, legalább mi meghalljuk és megértsük ezeket a nemeket. 

Kiemelt kép: Netflix