„Elérted a piros szőnyeg szélét, fordulj vissza, a körben kell maradnod!” – figyelmeztettem magamat a TEDxLibertyBridgeWomen előadásom közepén, miközben párhuzamos síkokon mozgott az agyam. Mondtam a szövegemet, de már készítettem is elő a fejemben a következő részt, a testbeszédem pedig a mondanivalómhoz próbált igazodni, miközben a félhomályban ülő közönséggel is igyekeztem fenntartani a kapcsolatot. Minden pillanatban emlékezni akartam rá, hogy nem magam miatt állok itt, hanem ő miattuk.
A 10-15 perces TED-beszédeknek mára már nagy kultuszuk alakult ki, és megtisztelésnek vettem a felkérést, de mielőtt igent mondtam volna, egyre csak azon járt a fejem, hogy miért. Miért akarom megosztani másokkal a gondolataimat. És mi olyat oszthatnék meg, ami valóban hasznos lehet. Meg kellett találnom erre a választ, mert nemcsak a döntésem, de az előadásom hitelessége is ezen múlott.
Egy olyan társadalomban élünk, ahol a mérsékelt hangokat és véleményeket szinte teljesen elnyomják a szélsőséges megnyilvánulások.
Ahol leginkább csak annak van hírértéke, ami harsány, felháborító, vagy végletes. Ahol a különböző közösségi média felületek elterjedése miatt a kommunikációnk teljesen átalakult, és pár mondatba vagy sokszor épphogy csak pár szóba zsugorítjuk bele a mondanivalónkat, ahelyett, hogy eszméket cserélnénk. Ahol a politika, a fogyasztói társadalom, és a marketing minden erővel azon van, hogy az érzelmeinkre hatva befolyásoljon minket, és hogy amennyire csak lehet eltompítsa a kritikus gondolkodásunkat. Ahol rendszeresen mások felett ítélkezünk, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni, vagy akár csak elfogadni a tőlünk különböző emberek álláspontját.
Annak ellenére, hogy a világ, az emberek, és az események rettentően összetettek, legtöbbször észrevétlenül skatulyázunk be másokat a származásuk, a vallásuk, a politikai nézetük vagy bármi más miatt, teljesen megfeledkezve arról, hogy minden egyes embernek megvan a saját története, egyénisége és motivációi. Konfliktus sújtotta területeken, sokszor fegyveres csoportokkal, foglyokkal, civilekkel és hatóságokkal dolgozva rendszeresen azt tapasztaltam, hogy az emberek csoportokba tömörülve – és másokat csoportokba tömörítve – már nem is emberként néznek a velük szemben állókra, hanem csak egy absztrakt ellenséget látnak bennük, akivel meg kell küzdeni.
Mindez a csoportdinamika a mindennapi életünkben is ugyanígy jelen van: a menekültválság, a koronavírus-járvány, és az ukrán háború is mind ugyanazt mutatták, hogy feketén-fehéren ítéljük meg az eseményeket, és hogy az ellentétes vélemények és csoportok között nincsenek árnyalatok. Vagy ezen az oldalon állunk, vagy azon.
Az emberek pedig nemcsak, hogy meg vannak győződve a saját igazukról, de még a kommunikáció esélyét is elvágják a tőlük másként gondolkodó csoportokkal.
Emiatt idővel aztán a mérsékelt hangok egyre jobban elhalkulnak, mígnem teljesen elnémulnak és elvesznek – holott nagyobb szükség lenne rájuk, mint valaha.
Pedig, ha képesek lennénk időnként kilépni a csoportunkból, és képesek lennénk nyitni mások felé, esélyünk volna arra, hogy meglássuk az ellenség tömegében az emberi arcokat, és esélyünk lenne arra, hogy megismerjük mások érzelemvilágát és motivációit is. Megértenénk azt is, hogy a sajátunkétól eltérő perspektívákból is lehet nézni egy-egy eseményt és élethelyzetet. Mindez viszont csak akkor lehetséges, ha empátiával fordulunk mások felé.
Jó pár hét töprengés után így aztán eldöntöttem, vállalom az előadást: most már tudom, miért akarom megosztani a gondolataimat. Mert a mérsékelt hangoknak igenis van helyük, mert arra emlékeztetik az embereket, hogy nem kell mindannyiunknak beállnunk a polarizált társadalom sokszor mesterségesen létrehozott szélsőséges csoportharcaiba, hanem van választásunk: lehetünk a mindennapok ítélkezésmentes szereplői is.
Kiemelt kép: YouTube
