Az első olyan írások, amelyekből megtudhatjuk, hogy a magyarok már a középkorban is szerettek táncolni, olyan zsinati határozatokból származnak, amelyek tiltották mindezt. Persze nem mindenhol és mindenkor, hanem csak jelentős, vallási helyszíneken és alkalmakon – például templomok kertjében, temetőben és szertartások közepette. A táncolást ezekben az időkben a vallás veszélyes, pogány rítusnak tartotta – ami nem túl meglepő, tekintve, hogy a táncolók nem ritkán furcsa maszkokban ugrabugráltak, és a közbeszéd szerint még a démonok is megszállták őket mindeközben. (Ezek a körtáncok azért a tizenhatodik századra valamelyest csiszolódtak.)

A világiak elnézőbben bántak azonban már a tizenhetedik században is a táncokkal: nemesi udvarokban, de polgári, paraszti összejöveteleken szintén előszeretettel ropták a népek – minderről a korabeli, kedveskedő megnevezések, például sövény- vagy baráttánc is árulkodnak. (Ezek a mai karikázóra hasonlító füzér- vagy körtáncok voltak, jellemzően egyneműek táncolták énekelve.) A komor halottas tánc mindeközben a tiltások ellenére vígan élt tovább a hagyományban, és rendszeresen lejtették temetéseken, halotti torokon. Az erősen vallásosak szemét azonban nem csak a haláltánc szúrta, hanem a témájában azzal gyökeresen ellentétes, az életet, a szerelmet ünneplő forgós és forgatós táncokat is ellenezték – „tapogatós táncnak” csúfolták.

Fotó: Fóti Népművészeti Szakgimnázium és Gimnázium – Hidvégi Aszter

Az általunk ma is jól ismert, szabályozott tánctípusok a tizenhetedik és a tizennyolcadik század évtizedeiben váltak kiforrottá, ezek közül a legrégebben datált a legényes, a botoló és a karikázó – az újabbak közé pedig a verbunkost, majd a csárdást és a palotást soroljuk.

A legényest (fogásolást, tempót) hagyományosan az Erdélyben élő nem székely magyar férfiak táncolják – többnyire szólóban – miközben a nők körülöttük kis körökben csujogatnak, sifitelnek. Zene kíséri, de a táncosok nem énekelnek közben – ami kevéssé meglepő, hiszen egy meglehetősen gyors tempójú táncról van szó, amelyben a pontoknak nevezett, a zenéhez illeszkedő, bonyolult, lezárt részek szorosan követik egymást. Amennyiben egy eseményen egymás után több táncfajtát is bemutatnak, általában a legényes szolgál kezdőtáncként, és ezt követik a páros táncok.

A tizennyolc-tizenkilencedik század során kialakult verbunkosnak két fő kategóriája létezik: az improvizatívabb szóló- és a kötöttebb, klasszikus körverbunk. A tánc mindenképp hármas tagoltságú: egy lassú, majd gyors, végül frissnek nevezett rész követi benne egymást – innen ered az ismert mondás, miszerint „három a tánc”. Ez a műfaj a tizennyolcadik század végén a cigány kultúrából került át a tanult zenészekébe – ezt bizonyítja Bengraf József 1784-ben megjelent Ballet Hongroise című szerzeménye. Ezekben az időkben a verbunkos dal és tánc, jóllehet a verbuválás alapvetően a parasztlegények hadseregbe történő toborzásának eszköze volt, nemzetközileg a magyar zenekultúrával jelentett egyet – elemei, az ungarizmusok Haydn és Brahms, a magyarok közül pedig Erkel és Liszt műveiben egyaránt fellelhetők. Szlovák verbunk nevű változatát Csehország kezdeményezésére 2008-ban az USECO a szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította.

Kalotaszegi csárdás (Fotó: Wikipedia)

1848-ban történt az utolsó, klasszikus értelemben vett verbuválás – majd a tánc egyre szelídebb lett, és megszületett belőle egy új műfaj: a csárdás. Csárdás közben a férfi táncosok egyenként improvizálnak, majd női párjaikkal összekapaszkodva forognak, ezt követően pedig ismét szétválnak, következik az incselgés, erőfitogtatás (ennek a résznek a neve a csalogatás). A csárdás rendkívül népszerű, hagyományosan magyar tánc, amelyet a táncosok cigányzenészekkel közreműködve adnak elő szinte minden magyarlakta területen – így számos variációja létezik napjainkban is. Sajátos jellemzője a 2/4-es vagy 4/4-es lüktetés és a ritmusváltakozás: lassúval kezdődik és a friss nevű gyors zárja.

A csárdás testvérének nevezhetjük a palotást, mivel nagyjából egyszerre, mindketten a verbunkosból születtek, hasonló ritmikával rendelkeznek – számottevő különbség viszont közöttük, hogy eredendően eltérő társadalmi rangú emberek járták ezeket a táncokat. Míg csárdást a szegényebb réteg a kocsmában, addig az előkelő népek a nemesi udvarokban palotást lejtettek – ennek Erkel Ferenc Hunyadi László című operája és Kodály Zoltán Háry János című daljátéka is emléket állít. Magyarországon ma is gyakran eljárják bálok nyitótáncaként.

Népzenéről és néptáncról szólva kihagyhatatlan Halmos Béla és Sebő Ferenc nevének említése. Ők voltak a magyar népzenei és néptáncmozgalom elindítói, nekik köszönhető, hogy 2011 novemberében a magyar táncház-módszer az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára került.

A legenda szerint a hatvanas években az építészmérnök-hallgató Halmos Béla és csoporttársa, Sebő Ferenc egy nemzetközi diáktáborban döbbenten szembesültek azzal, hogy míg más nemzetek saját folklórjukat jól ismerik, mi több, élvezik – a magyar résztvevők egy népdalt sem tudtak elénekelni. Felbuzdulva a magyar falusi kultúra és hagyománytisztelet teljes elhanyagoltságán, 1972-ben dr. Martin György etnográfussal közös projektbe kezdtek, melynek célja az addig ismert népzenének a bartóki, tiszta forrás-elv mentén történő megújítása volt. A mozgalom sokakat megszólított, kiderült, hogy valójában nem kevesek számára szintén fontos, hogy a magyar népzenét és tánckultúrát életben tartsák, felkutassák és megőrizzék.

Mindennek eredményeként a népzene és a néptánc valóságos reneszánszát éli manapság, helyet kapott az oktatásban, de a mai ember előtt számos egyéb lehetőség is nyitva áll, hogy táncházi élményben legyen része – a főváros-környékiek például holnaptól kezdve szeptemberig minden második vasárnap a Városligetben szervezetten (de szabadon) néptáncolhatnak. A táncház sajátossága, hogy kezdők és profik együtt improvizálnak – és miközben egymással ismerkednek, mulatozás közben közösségeket alkotnak és építenek.

Kiemelt kép: Szerbia, Doroszló, 1941 – Fortepan