Kérdés: „Három gyerekünk van. Elégedettek vagyunk velük, és azt hiszem, ők is velünk. Szeretnek itthon lenni, a nagyok is szeretnek velünk lenni, de barátokat is gyakran hoznak, s maguk is szívesen mennek a barátaikhoz. Időnként persze veszekszenek, ahogy testvérek között szokásos, de máskor remekül elvannak együtt. A szüleim velünk egy házban laknak, és különösen anyám szokta mondogatni, hogy ő nem is érti, hogy egy viszonylag normális családban hogyan lehet úgy ordítozni, ahogy az nálunk időnként megesik. Példaként állítja az unokatestvéremet és családját, ahol az ilyesmi elképzelhetetlen volna. Azt mondja, nézzünk csak rá a legkisebbre ilyenkor, amikor ordítozunk. Nem is tudjuk, hogy milyen károkat okozunk a gyereknek, mondja anyám. Én meg úgy látom, hogy mi mindig mindent nyíltan kimondunk, néha, ha a húr pattanásig feszül, esetleg ordítva, míg például az unokatestvéreméknél számtalan titok és hazugság lappang a látszólag szelíd, valójában képmutató felszín alatt. Mi a jobb?”

Válasz: Igazat kell mondani. Persze jobb nem ordítva, mint ordítva. De bizony néha ordítozunk. Amikor ötödször kérjük a testvéreket, hogy hagyják már abba egymás cukkolását a reggelizőasztalnál, és mégse hagyják abba… – és az eseteket még hosszan sorolhatnám. Igen, igaz, hogy a felcsattanó hangos hang, a magából kikelt apa, anya vagy nagytestvér rémületbe ejti a kicsiket, de ha látják, hogy utána visszatér az ismert – és kedvelt – szülő vagy báty, netán idősebb nővér, és esetleg még azt is elmondja, hogy bocsánat, hogy így ordítoztam, de szerintem most nekem volt igazam, csak üvöltözni nem kellett volna, akkor a kicsik hamar megnyugszanak. (Olvastam egyszer egy kutatásról, amelyik azt derítette fel, hogy a nagy színészek jelentős része olyan családból származik, ahol gyerekkorukban az indulati kitörések végletesek voltak. És eszembe jutottak az olasz neorealista filmek is, ahol a nagy családokban sokat ordítoznak, de irigylésre méltó módon mindig arról, amiről tényleg szó van. Ha a férj későn jön haza, a családanya felüvölt: – A szeretődnél voltál? – És esetleg már repül is a tányér. Míg a mi családjainkban sokszor csak néma feszültség érződik a levegőben, majd kirobban a fojtott hangú vagy felcsattanó veszekedés, ami egy ürügybe kapaszkodik, nem azt mondja ki, ami a baja és esetleg nem is annak, hanem a férj helyett, mondjuk a gyerekkel veszekszik az anya.)

Nemrégiben újra olvastam Bálint Alice harmincas években leírt mondatait a gyereknevelésről egy kitűnő egyetemi záródolgozatban. Innen szeretném most idézni őket, emlékeztetőül:

„A családi élet ne legyen a gyermek számára sem üvegház, sem laboratórium, hanem az élet egy darabja, viharaival, nehézségeivel és megpróbáltatásaival együtt.

… A normális otthon… sohasem ideális, de nem is kell, hogy az legyen.” A természetesség és az őszinteség teszi lehetővé a gyerek számára, hogy szülei lelkivilágát és a külső valóságot is megismerje, és abban tájékozódni tudjon. A leplezés, a hazudozás, a ki nem mondott, de nagyon is érzékelhető feszültség betegítően hat a gyerekre, testi és lelki értelemben egyaránt. Betegítően és butítóan.

 Nők Lapja 1996/31. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images