Május 21-től Fehér Klára is ingyen utazik a budapesti metrón, buszokon. Írhatnék róla születésnapi, ünnepi méltatást is, de nem teszem. Elárulhatom, hogy régi barátság fűz hozzá, és férjéhez, Nemes Lászlóhoz, kerülnöm kell tehát az elfogultság látszatát. Egyébként is: Fehér Klára nem az az író, aki patetikus, ünnepi szavakra csábítja a kritikust, jobban esik vele hétköznapi magán- és közügyekről beszélgetni.

Huszonöt perccel a megbeszélt idő előtt érkezik: órája évek óta eltökélten fél órát siet. Állítja, hogy ezért nem késik el soha sehonnan, viszont élvezi, hogy ily módon sikerül becsapnia önmagát és a sorsot, hiszen – még rengeteg ideje van…

– Kezdjük a közepén. Hogy lettél olvasóid szemében „a kis ügyek” írója?

– Ez nem elhatározott írói magatartás, a sors hozta így. Talán, mert negyvennégy éve élek házasságban, ugyanazon a környéken, sőt ugyanabban a lakásban, és ismer arrafelé mindenki. Nemcsak rám köszönnek, gyakran be is csengetnek hozzám a gondjaikkal. Múltkoriban az „Ez az ország eladó!” című vígjátékom színészeivel beszélgettem a társalgóban, és az egyik fiatal színész megkérdezte: „Hány száz emberrel kellett beszélnie Klári néninek ahhoz, hogy ezeket a figurákat kialakítsa?” Némileg meghökkent, amikor azt feleltem, hogy „eggyel sem”. Mert én ezeket a figurákat, problémákat már tudom.

– Több évtizedes írói-újságírói pályádon nyilván elég alkalom volt az ismerkedésre…

– Örülök, hogy egy mondatban említed: mert akármilyen hangosan hirdetik most az ellenkezőjét, én nem érzek szakadékot, sőt éles határt sem a kétféle tevékenység vagy akár a riport és tárca között. Jellemző, hogy a pályám 1945-ben, közgazdász hallgatóként panaszfelvételi jegyzőkönyvekkel kezdődött. Nagyon hamar híre ment, hogy Közgázon a diákokon kívül boldogboldogtalan elmondhatja sérelmeit. Egy nap bevetődött hozzám egy tizenöt éves, vézna inasgyerek, aki elpanaszolta, hogy a főnöke, Majdán Benő, Rottenbiller utcai cipészmester felpofozta. Ez annyira felbőszített, hogy rögtön elmentem a sráccal a műhelybe, kikérdeztem a mester urat, aki engem is majdnem megvert; a jegyzőkönyvet pedig elküldtem az Egyetemi Diáktanácsnak. Én voltam a legjobban meglepve, amikor két nap múlva viszontláttam – a Szabad Népben. Még azon a héten kaptam egy levelet a szerkesztőtől, Révai Józseftől, hogy keressem meg és lépjek be a munkatársak sorába.

– Így kezdődött tehát a pályád…

– Dehogyis! Akkor még ellenálltam a kísértésnek. Közöltem a nagy hatalmú szerkesztővel, dehogy akarok én újságíró lenni, akinek megparancsolhatják, hogy miről és mit írjon! Én tisztességes pályára, közgazdásznak készülök. Később még két panaszos ügyem megjelent a lapban. A második után beadtam a derekam, és megállapodtunk: kipróbálom magam és a szakmát. Ha nem tetszik, legfeljebb otthagyom.

– Valószínűleg szürkébb, de biztosan nyugalmasabb életed lett volna, ha megmaradsz a Kecskeméti Gépgyár könyvelőjének.

– Még ez sem biztos. Túlságosan rendetlen vagyok ahhoz, hogy a számok, iratok, bizonylatok birodalmában egy életen át rendet tartsak. Viszont szakszerűen el tudom készíteni mind a kettőnk adóbevallását. Már rég újságíróként dolgoztam, amikor műtét előtt a kórházban egyszer csak belém hasított a rémület, mert megjelent két úr, akik a Kecskeméti Gépgyár bizonylatait követelték tőlem. Mikor tiltakozni és mentegetőzni próbáltam, nekem szegezték, hogy a főkönyvelő harminckét évig felelős az iratokért. Rémületemben a pokolba küldtem őket, de egyikük visszaszólt, hogy ő nem mehet sehova, mert szolgálatban van, és máris le kell vinnie engem a műtőbe. Ő tudniillik Lajos, a műtős.

– Azt mondtad az előbb: készen élnek benned a figurák, sorsok. Honnan?

– Könnyű a dolgom, mert korunkban minden ember inkább mesélni akar, nem pedig mást meghallgatni. Tucatszámra küldik nekem a leveleket, verseket, önéletrajzokat (amelyekből sajnos ma már csak annyit tudok elolvasni, amennyire a beteg szemem képes). Nemrég egy idős nő azzal csengetett be, hogy csak öt percet kér az életemből. Behívtam, leültettem, kávéval kínáltam, de nem fogadta el. Arról beszélt, mennyire fáj az unokája hálátlansága. Öt perc elteltével az órájára nézett és felállt. Nem kért segítséget, sem pénzt, sem tanácsot, sőt amikor tartóztattam, azt felelte: „Csak azt akartam, hogy meghallgasson.”

– Vajon ebben a felgyülemlett személyes információáradatban, ebben a rengeteg emberi történetben a kis vagy a nagy ügyek kerülnek előtérbe?

– Minden kis ügy mögött van egy nagy! A köznapi sértés mélyén – elbántok tragédia. Amikor valami történik valakivel, számára az a dolog a világon a legfontosabb. A foghúzás a fogorvosnak banális rutinmunka, a betegnek fájdalmas és súlyos trauma. Az a kérdés, kinek a szemszögéből közelítek a témához. Egyszer megírtam egy kertvendéglőben látott, majdnem néma jelenetet. Amikor a főnök utasítására egy tizenéves kislány választotta és fogta ki az akváriumból a vendégnek a vacsorára elfogyasztandó pontyot. A halak számára ez a kislány maga volt a sors…

– Elárulom, hogy a hajdani Apró-cseprő történetek közül engem mindig az ragadott meg igazán, ahol az anekdotába illő sztori mögött felsejlett valami mélyebb igazság, emberi dráma.

– Egy alkalommal a kirakatban látott iskolai tabló feliratához – „Találkozunk minden hónapban” – fűztem hozzá a magam kurta kommentárját, hogy „Amíg meg nem unjátok!”. Valójában a diákok előreláthatóan rövid életű fogadkozása ébresztett rá, hány ígéretet tettem én magam is jó szándékkal, felelőtlenül. Ezért dicsérte meg ezt a kurta kis szösszenetet Illés Endre. Máskor állok, többedmagammal a járda szélén: türelmetlenül, topogva várjuk a zöldet, hogy átmehessünk. A helyzetből következik az általam feltett kérdés, hogy: „Miért, ott jobb?”.

– De vajon mi lenne velünk, ha nem türelmetlenkednénk. Ha nem akarnánk folyton átjutni a túlsó oldalra?

– Erre is csak egy sztorival válaszolhatok. Madridban egyszer rászántuk magunkat, hogy elmenjünk egy bikaviadalra. Hemingway profizmusa nélkül, Devecseri Gáborhoz hasonlóan, „bikapárti” hangulatban, dermedten figyeltük az állatot, amint oldalában a torreádor dárdájával véresen vergődött. Az aréna zúgott, a közönség üvöltött, és mindenki várta, hogy végre a bika is elbődül majd és felordít. De nem! A bika hallgatott. Mintha tudta volna, hogy az üvöltésétől sem változik semmi. Akkor az jutott eszembe, hogy ebben a kiszolgáltatottságban az író sorsa is benne van. Tőlünk is elvárják az arénában, hogy ordítsunk. De mi, írók, a bikával ellentétben, akkor is ordítunk, ha tudjuk, hogy az események kimenetelét nem változtathatjuk meg. Ez a dolgunk.

– És te mindig is nagyon szorgalmas, kötelességtudó ember, termékeny író is voltál. Meg tudnád mondani, hogy hány cikket, riportot, glosszát írtál életedben?

– Legalább nyolcezret. Próbáld csak meg összeszorozni, hogy huszonkét éven át, havi húsz-harminc kis glosszám jelent meg a Magyar Nemzetben. Rendszeresen dolgoztam a Képes 7-nek, a Ludasnak, mostanában a Mai Napnak és a Heti Patikának. Persze, ez azért nem tiszta öröm. Bevallom, akkor lennék boldog, ha (újra) regényt írhatnék. Csakhogy – és ezt némileg restelkedve mondom – nekem nincs lelkierőm az íróasztalnak írni.

– Volt idő, amikor ez még kockázattal is járt.

– Nekem óriási szükségem van a visszhangra. Az olvasók reagálása, szeretete az, ami megtermékenyít.

– Ebben, gondolom, nincs hiány…

– Aminek a legjobban örülök, az az, hogy saját korosztályomon kívül a fiatalok is fogékonyak arra, amit írok. Hogy a huszonévesek is elfogadnak. Meghatóan sok a postámban a névtelen dicsérőlevél.

– Miért névtelen, ha egyszer dicsér?

– Ez benne a különös. Hiszen az ellenkezőjét, a szidalmakat az ember megszokja. De úgy látszik, egyre több az olyan néző, olvasó, aki semmit sem akar, még találkozni sem, egyszerűen szavaz. Közölni akarja a véleményét vagy egy-egy élményét. Érden történt, hogy a könyvtár legidősebb olvasója, Bagyinka néni hozott nekem az író-olvasó találkozóra egy kosár frissen szedett cseresznyét. Erre elővettem a könyvheti könyvemet, de még mielőtt dedikálhattam volna neki, tiltakozott. Nem fogadhatja el, mert ő ajándékot akart nekem adni, s ha most könyvet kap érte, akkor csak cseréltünk.

– Akárcsak az írásaidból, a szavaidból is szinte süt, mennyire szereted az embereket.

– Azt írd meg, hogy én egyesével szeretem őket. Nem az Emberiséget, nagy e-vel; nem a nemzetet – általában. Én az egyedeket szeretem, tisztelem, a nemzetben és az emberiségben is. Engem Nyugaton is az ragadott meg, amikor tapasztaltam, mennyivel többet törődnek az elesettekkel, szerencsétlenekkel, vakokkal. Mi szégyelljük, és eldugjuk a nyomorékokat, Jesolóban felkarolják, és autóbuszon viszik őket kirándulni. Hollandiában minden jobb étteremben, váróteremben létezik olyan vécé, amibe tolószékkel vagy rokkantkocsival is be lehet menni. Azt mondják, a háború előreviszi a technikát. Én a legelképesztőbb és legkorszerűbb lopakodó bombánál is többre becsülném azt a komputert, amelyik képes regényeket felolvasni a vakoknak.

– A rádióban hallottam, hogy egytehetséges és kitartó pécsi ezermester kikísérletezte és elő is állította Grandoptik néven azt a szöveget felnagyító, tévére kapcsolható írásvetítőt, ami sokat segít.

– De hány ilyen és ehhez hasonló találmány kellene! A nagy rohanásban sokszor észre sem vesszük, hogy másnak mi okozhat megoldhatatlan gondot. Amikor influenzás tanárnő húgomtól a lázát tudakoltam, egy pillanatnyi csend után válaszolt a telefonba: „Nem tudom, hogy van-e lázam. Nem tudom a hőmérőt leolvasni.” Vajon hány beteg szemű, magányos ember küszködik hasonló, „apró” problémákkal?

Tudom, hogy túl sok rajtunk a teher, és nehéz ebből a kevésből – kevés pénzből, időből, energiából – másnak is adni. A rászorulók sem mindig a legtürelmesebbek, néha nem is kedvesek, és többnyire nem hálásak. Csakhogy a segítséget nem lehet adok-veszek alapon nyújtani, mint ahogy nem lehet üzletet kötni a jóistennel.

– Skálád a kétsoros glosszától a háromkötetes regényig ível. Mikor, mi dönti el a választott műfajt?

– Mondhatnám hangzatosán, hogy a dal szüli énekesét. Prózaibban: az anyag az, ami diktál. De nem biztos, hogy egy vastag regény többet mond a világról, mint egy Örmény-egyperces. Számomra Karinthy és Örkény a példa, akik ezerszer bizonyították, hogy nem a terjedelemtől függ az érték.

– A panaszoktól jutottunk a sorsokig, és a sorsokban benne van a történelem. A te írásaidban is.

– Ebben a mi, viharos korunkban élek, minden izgat és nagyon figyelek. Ahány sorsfordulót megértem, mindet meg is írtam. De persze igyekszem nem történelemkönyvet közreadni, hanem a magam élményét megfogalmazni. A harmincas évekbeli diáktörténetem címe: „Bezzeg az én idám/en. ” 1944-et egy lány sorsában, a Tenger történetében írtam meg. 1956-ot az Idegen víztükörben őrzöm. Amikor regényben kérdem, hogy Hova álljanak a belgák – negyven évről próbálok számot adni. A múlt számomra jelen része, de az író a jelenből a jövőre is következtethet. Harminc éve, amikor az Oxygéniát írtam, a levegőszennyezés gondja még nem volt igazán feszítő. Menthetetlenül realista író vagyok, de azért néha, akár játékból is, elragad a fantáziám.

– Azért én a képzeletnél erősebb oldaladnak érzem a humort.

– Szeretem és igénylem a humort. De csak akkor, ha nem kegyetlen és nem gonosz. A durvaságot humorban sem viselem el. Szerintem a humor – fintor a világra, a legjobb vigasztalás. Az író üzen mindazoknak, akik (vele együtt) tudják, hogy az élet tragikus, de szeretnék valamivel könnyebben átvészelni. Bevallom, egyelőre egy dologban érzem az öregséget. Hogy több szomorú írást adok ki a kezemből mint régen. Ez azt bizonyítja, hogy vagy az én korommal van a baj, vagy a korral…

– Pedig a néző, az olvasó várja, sőt követeli tőled a humort.

– Az emberek igazán két dolgot szeretnek a művészetben: sírni és nevetni. Sírni önmagukon, nevetni máson.

– Szerintem ez remek befejezése a születésnapi beszélgetésünknek.

– Én azért még hozzátennék valamit, amit életemben a legfontosabbnak tartok.

– De hát mostanáig arról beszéltünk. A munkádról, az irodalomról…

– Számomra az életben a legfontosabb – a biztonságos háttér. A sors sokféle történelmi viharral szembesíthet, ránk mérhet mindenféle betegséget, nyomorúságot, és olyankor minden azon múlik, hogy van-e hova menekülni, van-e miben megkapaszkodni. Az én életem szerencséje, hogy ez megadatott; olyan házasságban élek, amelyben nemcsak társak, egymás első kritikusai vagyunk, de ahol biztonságot is nyújtunk egymásnak.

– Remélem, a századik születésnapodig!

Földes Anna

Nők Lapja 1992/19. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum / Falus Kriszta