Mikor találkoztunk először? Húsz éve? Huszonöt? Már nem emlékszem. De egyoldalú ismeretségünk sokkal régibb keletű. Diákkorom óta élvezem, olvasom a műveit.

Palotai Borissal a személyes bemutatkozás óta gyakran találkoztam, heteket töltöttünk együtt Szigligeten, már-már barátságnak is nevezhető ez a nővér-olvasó ismeretség, sok szót váltottunk irodalmi közgyűlésen, utcán, szerkesztőségi folyosón, számos írásával megtisztelt e lapban, Boris, Boriska, többször jártam a lakásán is, egy élénk emlékezetű estét töltöttem nála Komlós Aladárral és Palotai Erzsivel, minden apropó nélkül telefonoztunk egymásnak, egyszer feltaxizott hozzánk a Farkasrétre is, másfél méteres műanyag krokodilt hozott a fiamnak.

A személyes találkozások utóbb megritkultak. A csendben is mintha halk zümmögés hallatszanék. A láthatatlan telefondrót, amely összeköt vele, nálam mindig áramra van bekapcsolva. Örülök, ha látom a nevét, olvashatok tőle, hallok róla, s ilyenkor kissé el is mosolyodom.

Palotai Borisról pedig az elmúlt hónapokban sokat hallhattunk. Szinkronizálták és bemutatták a Férfi című nyugatnémet gyártmányú tévéfilmjét Ruttkai Évával, Latinovits Zoltánnal és Bulla Elmával a főszerepben, még ugyanazon a héten ismételték meg Nő a barakkban című Monte-Carlóban nagydíjat nyert tévéjátékét, s egymás után, a kiadó s a nyomda szinkronmunkája miatt szinte összecsúszva jelent meg két novelláskötete „A másik” (órákon belül elfogyott), és a „Bejöhetsz hozzám panaszkodni”…

Ebből az apropóból találkoztam újra Palotai Borissal, hogy annyi év után nyilvánosan is elbeszélgessünk. 

— Mióta ír?

— Gyermekkoromban kezdtem írni, és azóta sem hagytam abba.

— A gyermekkora óta eltelt évtizedeket sorjázva, ez tekintélyes súlyú életművet jelenthet.

— Eddig tizenkét regényem, tizenhat novelláskötetem jelent meg, öt filmforgatókönyvet, tizennyolc tévéjátékot írtam.

— Sok is meg kevés is. Ha Ottlik Gézára gondolok — sok. Ha Jókaira vagy Krúdyra — kevés. Hogyan dolgozik?

— Nehezen kezdem el. Engem a múzsa nem homlokon csókol, hanem hátba vág: dolgozz! Mindenféle kibúvókat keresek- Rendet kell csinálni a lakásban, telefonokat intézni el, meglátogatni a barátnőmet és megmentésemre bármikor becsöngethet a gázleolvasó is. Aztán remegést kezdek érezni a gyomrom tájékán. Olyasfélét, mint színészeknél a lámpaláz. S akkor írom le az első mondatot tele szorongással és kételkedéssel.

— Írógépen dolgozik?

— A gépírt szöveg a nyomtatotthoz hasonlít, engem munka közben zavar a véglegesség. Golyóstollat használok.

— Amikor a golyóstollat kézbe veszi, mi van a fejében? Tudja, hogy mi kerül a papírra?

— Nagy vonalakban. Papíron gondolkodom. Ha éjjel eszembe jut valami, reggelre többnyire használhatatlannak találom. Keservesen fogok az íráshoz, de mihelyt kipréselem magamból az első sorokat, lendületbe jövök, bolhabetűim mintha doppingot kapnának — futásnak erednek —, a hősök egyszerre három dimenzióban jelennek meg, a történet önként bontakozik ki, továbbpörgeti a cselekményt. Tökéletesen azonosulok a hőseimmel. Flaubert mondta: Bovaryné én vagyok! Gárdonyi Géza pedig könnyezve nyitott be a házában összegyűlt társaságba: „képzeljétek, meghalt Boldog Margit.. .!” Hát így valahogy… Eszerint én vagyok a „Zöld dió” szeretőire sóvárgó tizenhét éves Katija, a Keserű mandula Zsuzsája, aki talpig nehéz hűségben várja haza ártatlanul bebörtönzött férjét, de a Hetedik év Pirije is engem formáz, aki nyilvánosházból került Sztálinvárosba és görcsösen titkolja múltját. Alakjaimat természetesen én teremtem meg, de nem mindig fogadnak szót nekem. Vagy én nem engedelmeskedem a saját szándékaimnak? Hőseim olykor ellenem szegülnek, megváltoztatják terveimet és az általam beléjük táplált egyéni logikájuk szerint kezdenek élni.

— És a modellek? Az élő jellemanyag? Az emberi minták?

— Sohasem vagyok hű a modelljeimhez- Csupán a karakterükhöz ragaszkodom. A képzeletem súg. Néha egy elrongyolódott- emlék, félrecsúszott fintor, elejtett félmondat az emlékek áradatát indítja el bennem. Ezek aztán felemelik a modellt, megnövesztik jellemző tulajdonságait vagy összezsugorítják, elegyengetik a sorsát vagy bonyolulttá variálják, s akarva-akaratlan típust csinálnak belőle. Nincs rejtélyesebb, mint élmény és képzelet kölcsönjátéka. De olykor a fantáziám is megtréfál. Túlságosan jól súg. A valóságot súgja.

— Akkor pedig baj van. A modell magára ismer.

— Ignotus „Teremtő indiszkréció” címmel ankétot indított a Nyugatban. Ebből kiderült, hogy Thomas Maminak a szülővárosa, Lübeck csak akkor bocsátott meg, amikor a „Buddenbrook-ház” alakjai már elhaláloztak. Tolnai Lajost a sértett megyeházi urak kimarták állásából, otthonából. Sőt, magát Ignotust is szíven sebezte, hogy Babits a „Tímár Virgil fiai” című regényének egyik alakját róla mintázta. De kit érdekel Lübeck, Tolnai Lajos hivatalnokai, vagy akár Ignotus érzékenysége?… Szerencsére, a legtöbb ember különbnek látja magát, mint a környezete. Ha tükörbe néz, zavartan és tűnődve veti össze a magában őrzött képet a tükörképével. Különösen vonatkozik ez az irodalomra. „Öröklakás” című elbeszélésemből például tévéfilmet formáltak. Elterjedt, hogy a történet X. Y. professzorról szól. Hiába göndörítettem dús fürtöket a koponyájára, simítottam el nyers jellemvonásait, mártottam meg idegen helyzetekben, a közlés igénye és öröme úgy lendületbe hozott, hogy olyannak kellett megírnom, ahogy bennem élt- Egy ízben az autóbuszon megpillantottam a modellemet. Hát a következő állomáson ijedten leszálltam. De a tarkómon éreztem, hogy ő is leugrott a buszról és sietve trappol utánam. Majd hirtelen karon ragadott. Kivert a veríték. A professzor azonban rám hunyorított: „Ugye, az a képmutató alak az Öröklakásban Mihály barátunk?…”

— Most tetten értem. Íme, egy eredeti Palotai-sztori. Boriska, maga híres sztorizó. Országjáró történetei vannak. Ennek megfelelően a műveiből sem hiányzik az élénk cselekmény…

— Egy-egy anekdota olykor többet árul el az emberekről, a társadalomról, a korról, mint valamely poros szakállú akadémiai értekezés. De a cselekmény nem lényege az elbeszélésnek, csupán a mozgatója…

— És a humor?

— Szeretem a humort, a groteszket, amely nem tisztel se hatalmat, se tekintélyt, se avítt szokásokat. A humor, még a legkegyetlenebb is, mindig segíteni akar. Persze, magamon is segíteni kívánok, ezért öniróniával kúrálom gyengeségemet.

— Mi a legkedvesebb műfaja?

— A novella. Mert tömör, intenzív, robbanásveszélyes. E műfajt igyekszem szoros kompozícióba fogni. Számos „regénytémámból” csak pár oldalas novellát írtam.

— Egyik kritikusa szerint Palotai Borist „az örök emberi” érdekli, a kor ma időszerű hétköznapjaiban. Hangsúlyozza, hogy Palotai Boris írásai az elmúlt harmincöt esztendő történelmét követik. De megjelenik a múlt is, amit magunk mögött hagytunk. És mindig líraian és mindig hitelesen. A túlhaladott múlttól napjaink veszélyes vagy bonyolult problémájáig.

— Valóban a hétköznapok problémái érdekelnek leginkább. Tudom, minden okos dolgot elgondoltak már, de én megpróbálom mai ésszel újragondolni. Nincsenek írói rögeszméim, tárgyi vesszőparipáim, csontig lerágott témáim. Újra és újra próbálom felfedezni a világot, lehetőleg úgy. hogy a sok apró tény között ne váljék felismerhetetlenné. Egyformán érdekel a magány, amely már-már népbetegség nálunk, mint hajdan a tüdőbaj, a páros egyedüllét reménytelensége, a fiatalok lakásgondokból származó jellemtorzulásai, az öregedés ijesztő tünetei, a kamaszok öntudatlan szerelmét szétdúló anya —, nem is tudom hány kötet bánatot, csalódást írtam már össze… Az olvasók hálásak, hogy azt megírom, amit ők önmagukról sem mernek bevallani. És hálásak, hogy olyannak írom meg őket — amilyenek — és nem amilyennek lenniük kéne.

— Boriska, gyakran jár író-olvasó találkozóra?

— Az ilyen találkozók elsősorban nem az író alkotásai, hanem a jelenléte miatt szerveződnek. Sok lelkes könyvtárost ismertem, aki „készült a szerzőből”, elolvasta és másokkal is elolvastatta a munkáit, s ügyes ötletekkel pezsdítette föl a mindig akadozóan elinduló beszélgetést. De jó néhány szervezőnek csak azért van szüksége az író-olvasó találkozóra, hogy egy tételt kipipáljon: négy előadást tartottunk, A-val, B-vel, C-vel és D-vel. Ö csak a fülszövegeket futja át. Vagy még annyi fáradságot sem vesz magának. Egy könyvtáros például így mutatott be: „Nagy megtiszteltetés, hogy körünkben üdvözölhetjük a kedves, híres, népszerű írónőt… — és itt felém fordult: — Szabad a nevét?” „Palotai Boris” — súgtam. „Palotás Mariskát!” — vágta ki. Zengett a terem a nevetéstől. Évek múlva aztán a metró építkezésnél rám köszönt egy overallos férfi: „Nini, a Palotás Mariska! Meghívhatom egy kávéra? Már befejeztem a melót…” Az olvasók rendszerint gátlásosak, nehezen szólalnak meg. Múltkoriban észrevettem, hogy az egyik asszony könyökön taszítja a szomszédját: „Kérdezz már valamit! A múltkor én kérdeztem…” Más. Egy kisvárosban két úttörőnyakkendős lányka várt a vasútállomáson. Természetesen virágcsokorral. Elindultunk a művelődési ház felé. „Miről tetszik beszélni ma délután?” — kérdezte az egyik. „Nem árulom el, majd meghalljátok… — feleltem. Mire a kislány: „Mi ugyan nem! Mert mi moziba megyünk…”

— Olvassa a műveiről megjelenő kritikákat?

— Az író az érzékenységéből él. Egy-egy lelkiismeretes, elemző bírálat hetekig elgondolkoztat, s bármily szigorú is, hálás vagyok érte. De ha a kritikus előregyártott, szellemesnek vélt patronokat süt el rajtam, nehezen nyelem le bosszúságomat. Évekig dolgoztam szerkesztőségben S mindig vigyáztam, hogy felszínes „poén” kritikák ne kerüljenek a lapba. A poéneket hagyják meg nekem.

— Ki a legmegbízhatóbb kritikusa?

— A húgom, Palotai Erzsi, ö a legszigorúbb kritikusom is. Minden soromat még melegen lektorálja. S még sohasem tévedett.

— Milyen útravalót adna a ma induló fiatal íróknak?

— Minden a tehetségen múlik. A tehetség viszont csak potencia. Mennyi önuralom, fegyelem, szorgalom kell ahhoz, hogy művet teremjen! A fiataloknak nincs nagyobb ellenségük, mint a gyors elismerés. A közönyt kibírod, de aki a mellére szorít, össze is roppanthat. Az effajta ölelésekből engem szerencsére kihagytak. Aki meg van elégedve magával, és gyors sikert ér el, annak mi sem könnyebb, mint úgy kezelni a tehetséget, akár az imamalmot. Újra és újra, más változatban lepörgetni az „üdvözítő” szöveget.

— És végül: mi a terve? Mire készül?

— Jobbat szeretnék írni, mint ami telik tőlem.

Galsai Pongrác

Nők Lapja 1982/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Borbély Mihály / Balról jobbra Péchy Blanka színművésznő, Palotai Boris író, Déry Tibor író)