Őszinteség

Kövezzenek meg: én csak azokat szeretem, akik szembe dicsérnek. Lehetőleg jó hosszan, részletezve,’az se baj, ha ismétlésekbe bonyolódva. Viszont a hátam mögött, távollétemben akár szidhatnak is, nem érdekel. A kritikák közül is: a ledorongolókat összetépem, a dicsérőket megőrzőm, dossziéba rakom, rendezgetem, újra s újra elolvasgatom.

Ennek szigorúan filozófiai alapja van, s nem hiúságomból, hanem szerénységemből fakad. Hibáimat ugyanis mindenkinél jobban ismerem, semmi szükségem rá, hogy minduntalan az orrom alá dörgöljék őket, a szennyesben turkáljanak. Erényeimben azonban kételkedem: itt szorulok megerősítésre. Azon meg úgyse lehet segíteni, aki másoktól akarja megtudni a maga gyöngeségeit.

Konferanszié barátomat elfogta egy ismerőse a Körúton: – Hallottam magát tegnap a színházban.

– No és hogy tetszettem?

– Legyek őszinte? – kérdezte az illető.

– Ne legyen őszinte – felelte barátom, és továbbment.

Nosztalgia

– Mágyár…? – fordult hozzánk nyelvünket törve, de ragyogó ábrázattal egy férfi az amszterdami autóbuszon.

– Magyarok – bólogatunk örömmel. – Hát te?

– Én hollandus… De tudom kicsi magyar…

– Hol tanultad?

– Voltam Budapest… Áh, gyönyörű város, szép, nagyon szép Budapest! – s arcán elömlik az emlékezés boldogsága.

– És mikor voltál?

– Voltam háborúban, három év… Nagyon szép város!

– Hol laktál? Milyen utca, milyen szálloda?

– Nem utca, nem hotel… Voltam ott internálva. Áh, gyönyörű Budapest…

A labda

Negyedik születésnapomra egy igazi, hármas méretű futball-labdát kaptam: gyönyörű sárga volt, tehénbőrből, tizenkét részből, piros varrással. Rögtön felvittük a Gellért hegyre kipróbálni. A Citadella körül katonák sétáltak, egy baka hatalmasat rúgott belé: a labda felszállt, magasan a kékbe, aztán a korláton kívül hullott vissza, legurult a sziklás, bozótos meredélyen, ahol egykor Szent Gellért a hordóban. Egész délután kerestük, úttalan utakra csapva, de persze nem találtuk.

Azóta mi minden történt, ám az a fájdalom feledhetetlen, egyre nő szívemben, mint a fa kérgébe vésett jel. Ha a Citadella körül járok, ma is szorongva fürkészem a zöld lejtőket: hová gurulhatott az a labda?

A kerítés

Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgóit, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.

Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.

Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.

Egy régi jó huligán

A szigeti sportuszoda előtt akkoriban taxiállomás volt, telefonhívóval. A jeles gyorsúszó, becenevén Pacal, felvidult, mikor kiléptünk az előcsarnokból: a kis szekrényt, melyben a készülék volt elhelyezve, a sofőrök nyitva feledték. Tüstént munkához látott: kiemelte a kagylót, s egy erőteljes mozdulattal letépte. De a zsinórból még ott fityegett egy darab, erre elővette zsebkését és nagy gonddal azt is lemetélte. Ezután a villát kezdte feszegetni; nehezen mozdult, percekig babrálta, rángatta, míg sikerült kiszakítania. Még ott volt a doboz, csavarokkal a fémlemezhez erősítve, Pacal előbb a kés pengéjével próbálta kisrófolni, majd, nem boldogulván, öklével sújtott rá, ismételten knokautolva. A doboz meglazult, de még mindig nem jött le; erre két kézzel kapaszkodott belé, talpát az oszlopnak vetette, úgy húzta, cibálta verítékezve: nagy reccsenéssel végre ez is levált. Már csak a belső szerkezet maradt hátra, finom hengerek, rugók, lemezek, ezeket könnyűszerrel ki tudta tördelni. Búcsúzóul a szekrény ajtaját is lerántotta.

– Most jó – mondta Pacal, s kifelé indult a szigeten, a Margit hídról a Dunába szórta a zsákmányolt alkatrészeket.

(1942-ben 204 munkaszolgálatost vitt ki Ukrajnába; egy év múlva csak a két tiszt meg a nyolctagú keret jött vissza.)

Egy új

Kisfiam zokogva érkezik haza, kezében egy nedves gumirongy: összegyűjtött három forintján a Körtéren vásárolt egy lila léggömböt, de a Villányi úton egy bácsi hozzálépett, cigarettája parazsát odanyomva kipukkasztotta, majd derűsen pöfékelve továbbsétált.

Pacal meg volna vele elégedve.

Ars poetica

Volt nekem egy kedves tornatanárom, Mikus tanár úr. Igen katonás ember: az első óráját az osztályteremben tartotta, és azzal kezdte, hogy fölírta a táblára a parancs meghatározását a régi, első világháborús szabályzatból: „A parancs a csapat által feltétlen engedelmességgel, azonnal, az erők teljes megfeszítésével, minden viszonyok közt stb…”

Azután is szünet nélkül: menetelés, jobbra át, balra át, hátra arc, díszlépés, puskafogások. Egyszer meg úgy állított föl bennünket, ahogy az ő idejében sorakoztak, majd kiszaladt a tornaterem végébe, ily módon vezényelve: – Fiúk, varázsoljátok vissza az ifjúságomat! Kettős rendek, jobbra át!…

A szernél is feszesen, keményen kellett viselkednünk. Például az úgynevezett plintnél, annál a bőrrel bevont, összerakható szekrénynél, amelyen át kell vetődni: – Fiúk, nem elég ugorni, az még semmi. Ugyanilyen fontos a magatartás a szernél, ez is osztályozva lesz. Tehát: megállsz ötméternyire, merev vigyázzban, szemed se rebben, akkor ballal keményen kilépsz, odafutsz, kihúzod magad, két tenyérrel jó erősen rácsapsz. De ne sajnáld, csattanjon az a bőr, nem a tiéd! Utána lehet ugrani…

Egy darabig nézte, aztán arrébb ment, a terem túlsó végébe, a többi fiúhoz, felénk csak fél szemével pillantgatva. Hamarosan rájöttünk: elég, ha feszesen dobbantunk, odalépünk a plinthez, egy nagyot rácsapunk, hadd szóljon, és utána, mint aki jól végezte dolgát, visszafordulunk. Mikus tanár úr elégedetten hallgatta a csattogtatást, bólogatott is messziről, hogy jól van, nagyon jól. Jött a következő, az is jókorát rácsapott, ment vissza…

Azóta is így áll a kérdés: csattogtatni vagy ugrani?

Mi lesz ebből?

Hány író van a világon? Ha így megy tovább, egy olvasóra lassanként tíz, száz, ezer író jut. Mi lesz ebből? Ahogy az automatizálás folytán csökken a termelésben résztvevők száma, úgy növekszik az íróké. A magukat nem is rossz szinten és nem is tehetségtelenül kifejezni tudók mindent elborító tömegei. S ugyanilyen arányban szívja el a potenciális olvasókat a szakosodás, televízió, mozi, harsogó, olcsó zene, céltalan csavargás, ital, kábítószer, általános elhülyülés.

Mi lesz ebből?

A közönség nélkül maradt alkotók, akik maguk is egyre kevesebbet olvasnak, és egyre többet írnak, elárasztják a világot, és végül egymást fogják felfalni?

Mi lesz ebből?

Az emberiségnek, úgy látszik, több a közölnivalója, mint a befogadási szükséglete. Mindenki a véleményét hirdeti, és senki se kíváncsi a máséra. Csupa leadó, fölvevők híján. Mindenki beszél, érvel, magyaráz, kiabál, és senki se figyel oda: ordító süketek.

De mi lesz ebből?

Nők Lapja 1992/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József