A szurdokban, a két keréknyom között néhol sárgával pettyezett friss zöld csík húzódik. Salátaboglárka, végestelen végig. Szedem az apró leveleket. Cérnavékony száruk mélyre bújik az avarba. Alig húzok rajta, kis csokornyi zöld levélke marad a kezemben.

A medvehagymára a bozót alján találtam rá. Jó két méter sugarú körben egész telep zöldellik a barna avar fölött. Marokkal szedem. Még van egy cékla, felszelem, egy fokhagymagerezd, azt is. Amikor kész, az olaj megcsillan a salátán, a sajt fehér darabkái, a cékla lila karikái a zöld levelek között, festőivé teszik a reggelit.   

Délután az út melletti ligetben egy fehér lovat láttam.  Még soha nem láttam errefelé ezt a lovat. Sovány volt, mélabús. A harsogóan zöld fűbe lógatta a fejét. Néztem sokáig. Rousseau festménye elevenen.

És szembejött még egy kép. Öreg kertkapu előtt rozoga asztalka. Az asztalkán széles, fületlen kosár. A kosárban csomókba kötve hosszú zöld száron sárga nárciszok. Nem férne a két karomba, annyi. Csillogó befőttesüveg mellett cédula, a cédulán öreg betűkkel: „Becsületkassza, 500 forint csokorja – köszönöm”

Színek és hangok. Rigók fáradhatatlan trillái, csíz, tengelic, zöld küllő füttye, harkály kopogása, kis poszáta éneke – hajnali koncert, megunhatatlan. Ennél csak az esti imájuk szebb. A galagonyabokorból, az éppen virágzó vadkörtefa ágai közül, az égbenyúló akácfák legfelső ágán csak mondják, éneklik, fütyülik. Imával dicsérik a napot. Annak nevezem, ima.