„Bár gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok…, mely foglyul ejt a bűn törvényével” – írja Pál apostol, és szavaival kettéválasztja a gondolkodó embert és a testi szükségleteinek teljesen kiszolgáltatottat. A kettő között harc dúl, méghozzá drámai belső küzdelem, amelynek olykor bűnös vége van: „Nem azt teszem, amit akarok, hanem amit nem akarok” – írja. Egy olyan ember szavai ezek, aki önmagával és a társadalmi szabályokkal viaskodik, megtanul elszakadni a testétől, és megpróbálja „legyőzni” azt. A lemondás, az aszkézis a testi gyönyöröktől való tartózkodást is jelentette egyúttal.

De vajon milyen logika vezetett odáig, hogy a test örömei a „bűnösˮ jelzőt kapták? A Biblia szerint az első bűnt Ádám és Éva követte el, amikor evett a tiltott fa gyümölcséből, vagyis a sátáni tanácsra hallgatott, és nem az Úr szavára. Az egyházi tanítások szerint az első emberpár vétke hajlamként mindenkiben benne lakozik. Ez azt jelenti, hogy az eredendő bűn természetünk öröklött romlottsága, és olyan cselekedeteket vált ki, amelyeket a Biblia a „test cselekedeteinek” nevez. Ahhoz pedig, hogy méltóvá váljunk a mennyek országára, önmegtartóztató életet kell élnünk, ezeknek a testi hívásoknak engednünk nem szabad. A szerzetesi élet vagy a remeteség ezért volt különösen dicséretes, mert úgy vélték, az önmegtagadásban a folyamatos lemondás által tökéletesedünk és válunk hasonlóvá Krisztushoz.

Bűnösség és tisztátalanság

Az egyház eleinte csak a papoktól követelte meg, hogy lemondjanak testi vágyaik kielégítéséről. A 3. század végén több egymást követő zsinaton döntöttek arról, hogy megfosztják tisztségüktől azokat a papokat és püspököket, akik a törvény hatálybalépését követően is házasságban élnek. A dekrétum kihirdetése előtt már elvárták, hogy az egyházi személyek feleségüktől különváltan éljenek, de ezt, úgy tűnik, nem akaródzott betartani. Talán épp ezért határoztak úgy egy későbbi zsinaton, hogy nem jelölhető püspöki tisztségre olyasvalaki, aki nős. Valószínűleg nem lehetett könnyű érvényesíteni a szabályt és eljutni a papi cölibátus intézményéig, még több évszázadot kellett várni arra, hogy ez sikerüljön, egész pontosan a 12. századi lateráni zsinatig. Közte azonban történt valami, ami a szexualitás története szempontjából sokatmondó. A 4. században I. Damáz pápa ugyanis tisztátalannak bélyegezte a nemi aktust.