Miközben a munkahelyi sikereinket olyan, klasszikusan férfiakkal azonosított tulajdonságok határozzák meg, mint a magabiztosság vagy a határozottság, a társadalom ezeknek az ellenkezőit – szerénységet, alkalmazkodást – követeli meg tőlünk, nőktől a mindennapokban.
Talán nem egyszerű egyszerre önazonosnak maradnunk és helyt állnunk akár beosztottként, akár vezetőként, mégsem lehetetlen.
Dr. Kiss-Vincze Veronika mediátor és Dr. Pápai Anita coach segítenek abban, hogy egyszerre maradhassunk hitelesek, és állhassunk hely akár beosztottként, akár vezetőként, hogy magabiztos nők lehessünk a munkahelyünkön.

Menjünk szembe a sztereotípiákkal

Amikor arról beszélünk, hogyan kellene viselkednünk egy munkahelyi környezetben, vagy hogy mi határoz meg egy nőies nőt, akkor az otthonról hozott családi minták és a társadalmi sztereotípiák lépnek működésbe. „Ezek úgy csapódnak le, hogy ha én egy lágyabb vezetői stílust szeretnék képviselni, de annak a kívülről jövő elvárásnak felelek meg, hogy kemény és határozott legyek, akkor nem leszek önazonos” – mondja Anita.

Ha szeretnénk leszámolni azzal a feszítő érzéssel, amelyet a felénk irányuló társadalmi elvárások, a tanult minták és a saját működésünk közti ellentét okoz, mindenekelőtt fel kell ismernünk, hogy a sztereotípiák mindannyiunkra hatnak, ugyanis csak így mehetünk szembe velük. 

„A társadalmi elvárásokra, a sztereotípiákra kétféleképpen reagálhatunk – magyarázza Veró. – Vagy magunkra vesszük őket és hagyjuk, hogy meghatározzák a cselekedeteinket, vagy elhisszük magunkról, hogy a saját értékeinkre támaszkodva is képesek lehetünk beleállni bizonyos helykezetekbe.”

Ismerjük fel a problémákat

Aki mászott már ki igazán mély gödörből – legyen szó munkahelyi vagy magánéleti problémáról –, tudja, hogy a kivezető út első lépése mindig a felismerés, ez pedig nem mindig egyszerű. Sokszor hiába érezzük, hogy valami nem stimmel, nehezen tudjuk megfogalmazni, hogy pontosan mi is az a valami. Nem értjük, miért a mi nyakunkba varrják a plusz munkát, miért nem hallgatnak ránk az alkalmazottaink, miért rajtunk csattan az ostor mások mulasztása miatt – már megint.

„Ha folyton ismétlődő helyzetekben találjuk magunkat, azokra oda kell figyelni – szögezi le Veró. – Először nagy eséllyel azt vesszük észre, hogy más emberek hogyan reagálnak a mi viselkedésünkre, de ezt a fókuszt érdemes magunk felé irányítani, hogy rájöjjünk, mi a mi szerepünk az adott problémában.”

Fotó: Getty Images

Fogalmazzuk meg, hogy mit szeretnénk

Anita azt javasolja, hogy ha tetten érjük magunkat egy ilyen szituációban, vizsgáljuk meg a működésünket, és gondolkodjunk el azon, hogy mi az, amit ad nekünk ez a működés, milyen előnyünk származik belőle, ami miatt akár tudatosan, akár tudat alatt ragaszkodunk hozzá. Talán azért nem húzzuk meg soha a határainkat, mert azt hisszük, hogy ha semmire sem mondunk nemet, szerethetőbbek leszünk?

 „Tegyük fel a kérdést, hogy milyen működést szeretnék helyette – teszi hozzá Anita. – Fontos, hogy ezt vizionálni is tudjuk. Képzeljük el képekben, hogy milyenné szeretnénk válni.”

Legyünk asszertívek

Az asszertivitást általában tévesen a határozottsággal – egyúttal a férfiakkal – azonosítják, pedig a fogalom egy ennél árnyaltabb készséget takar. Az asszertív ember ugyan meghúzza a saját határait, egyúttal tiszteletben tartja másokét is.

„Az asszertivitás ott kezdődik, hogy tisztában vagyok magammal, a szükségleteimmel, az érzéseimmel a gondolati világommal és ezt merem képviselni – magyarázza Anita. –, de nagyon fontos, hogy mindeközben tiszteletben tartom, hogy a másiknak is vannak szükségletei, érzései, gondolatai. Hangsúlyoznám, hogy nem életszerű minden egyes élethelyzetben asszertív módon eljárnunk, de a munkahelyünkön döntő többségben erre érdemes törekedni.”

Állítsunk határokat

Az ideális munkahelyi környezet tehát asszertív kollégák közössége. A való életben azonban ritkán valósulnak meg minden szempontból ideális körülmények. Anita szerint mindenekelőtt magunknak kell tiszteletben tartanunk a saját határainkat „Lehet, hogy a főnökünk odafigyel a beosztottak egyenlő terhelésére, vagy tudja, hogy ki mennyire terhelhető, de a saját határainkért mi vagyunk a felelősek.”

A határátlépések könnyen észrevétlenek maradhatnak, pedig ha tudatában vagyunk annak, hogy mi zajlik bennünk, tetten érhetjük őket. Belső feszültség vagy akár testi tünetek – gyomorfájás, torokszorító érzés, tenyérizzadás – is utalhat rá, hogy vészesen közel merészkedtünk a határainkhoz.

Mielőtt válaszolunk egy kérésre, kérdésre, hagyjunk pár másodpercet, vagy ha meg tehetjük, pár percet, arra, hogy átgondoljuk, hogyan érezzük tőle magunkat, milyen gondolataink fogalmazódnak meg, így felismerhetjük, hogy hol vannak a határaink.

Nem biztos, hogy minden szituációban meg tudjuk védeni ezeket a határokat, de Veró úgy gondolja, mindenképpen érdemes törekedni rá: „Egyrészt ad egy elégedettségérzetet, hogy legalább megpróbáltuk, másrészt segíthet abban, hogy eldöntsük, akarunk-e tovább erőlködni, hogy jobb legyen az illetővel a kommunikációnk, vagy hogy szeretnénk-e egytálalán ezen a helyen dolgozni.”

Fotó: Getty Images

Mondjunk „jól” nemet

„Azt szokták mondani, hogy amikor nemet mondunk másnak, magunknak mondunk igent” – mutat rá Anita. Ennek ellenére sokunk számára jelenthet kihívást, tartunk tőle, hogy megbántjuk vele a másikat. Ilyenkor megint az a probléma, hogy a másik határaira teszem a fókuszt ahelyett, hogy a sajátaimmal foglalkoznék. Elkerülhetetlen, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy azért mondunk nemet, mert szükségünk van rá. Nem az a célunk, hogy megsértsük a másikat, és ha ezt tudjuk, az már önmagában meghatározza a visszautasítás stílusát, mert tisztelettel fogjuk tenni. Az is fontos, hogy megindokoljam, hogy miért van erre szükségem, hogy elmagyarázzam, milyen hatással lenne rám az adott kérés teljesítése, és ehelyett mire lenne szükségem.

Fedezzük fel az erőforrásainkat

A társadalmi elvárások, a sztereotípiák meghatározhatják, hogy hogyan gondolkodunk a saját képességeinkről. Előfordulhat, hogy a tulajdonságainkat, amelyek előnyünkre válhatnának a munka frontján, csak azért szorítjuk háttérbe, mert úgy gondoljuk, nem illenek bele ebbe a világba. Hogyan lehetne helye egy szárnyaló karrierben a figyelmességnek, a gondoskodásnak, a kedvességnek? – gondolhatjuk.

„A gyengeségeink, másik szemszögből nézve néha valójában az erősségeink. A gondoskodás például vezetőként egy komoly erőforrás, hiszen nemcsak az a feladatunk, hogy szakmailag jól teljesítsünk, hanem az is, hogy összetartsunk egy csapatot, ebben pedig jól lehet kamatoztatni ezt a tulajdonságunkat – magyarázza a paradoxonnak tűnő állítást Anita. – Ugyanígy sorra lehet venni a többi a tulajdonságunkat is, és erőforrásként tekinteni rájuk.”

Persze akadnak olyan kézségeink, amelyeket valóban érdemes fejleszteni. Ezeket szintén fontos felismernünk, hiszen, ha tisztában vagyunk velük, dolgozhatunk rajtuk.

Hasonlítgassunk okosan

Másokhoz hasonlítgatni önmagunkat az egyik legkárosabb szokás az önbizalmunk szempontjából. Bárkivel mérjük össze magunkat, előbb vagy utóbb biztosan találunk olyan tulajdonságot vagy képességet, amiben ő kiemelkedőbb nálunk.

„A versengésből fakadó klasszikus összehasonlítással egyúttal le is értékeljük önmagunkat” – mondja Veró. Pedig ha tudatosan vesszük górcső alá mások elért eredményeit, a megfigyeléseinket a javunkra fordíthatjuk. „Átkeretezhetjük a hasonlítgatást is – jegyzi meg Anita. – Ha kíváncsi vagyok, hogy a másiknak miért működik jól, amit csinál, akkor tudok tőle tanulni, és a riválisom hirtelen a szövetségesemmé válhat.”

Kiemelt fotó: Getty Images