Vámos Miklós kérdése:
Kedves VM, legutóbb mikor kacagtál akkorát, hogy csak na?
VM válasza:
Ingerküszöböm e szempontból elég magas, viccen például talán még soha nem röhögtem. Mosolyra is ritkán húzódik a szám. Gyakran zavarba jövök, ha megbámulnak utcán vagy kávéházban. Lányom javasolta: Papa, mosolyogj, és a kutya sem ismer rád. Ennek fényében nehéz a válasz. Pörgetem agyam wurlitzerében az emléktároló, régimódi kislemezeket. Két nagyobb, megkönnyebbült kacagásnál fékezek le, mindkettő csecsemő világrajövetelével kapcsolatos, az egyik az említett lányomé, a másik ikerfiúké. Ám ezek a feszültség kieresztésére szolgáltak, tehát nem kacagtam valamin, hanem csak nevettem, tulajdonképpen sírás helyett.
Haladva tovább a múlt hullámvonatán, íme egy jelenet: számomra kiváltképp kedves lány társaságában heverésztem, emeletes ágy fölső fekhelyén, edzőtáborban. Annyira csiklandozott, hogy fejhangon vihogtam, nem tudtam abbahagyni.
Végül: volt egy sporttárs ifjúkoromban. Ugyanabban az egyesületben vívtunk. A Vörös Meteorban. Ez később beolvadt a Csepel SC-be, majd pedig az MTK-ba. Híres olimpikonok tanítgatták a fiatalokat, élükön Gerevich Aladárral. Ő hét aranyérmet nyert különböző olimpiákon.
A sors különös vicce (pedig ezen se kacagtam), hogy édesapám kamaszkorában négy évig egy padban ült egy alacsony termetű barátjával a középiskolában. Mind a ketten Budapestre kerültek. A barátja neves fogorvosnak számított a hatvanas-hetvenes években. A fia pedig az én osztálytársam lett, egészen véletlenül, nem szerveztük, nem beszéltünk össze, így alakult. Addigra már csapattársak voltunk egy ideje a Vörös Meteorban (hm, sokszor VM-nek hívtuk). Mi is ültünk egy padban. Afelől senkinek nem volt kétsége, hogy ez a fiú orvos lesz, kitűnő bizonyítványai, türelme és éles esze ugyanúgy predesztinálta rá, ahogyan az enyhe atyai nyomás. Több szakvizsgával rendelkező, tekintélyes professzor. Ma már közel a visszavonuláshoz. Osztályunk tucatnyi tagját kezelte eredményesen az elmúlt évtizedekben. Ritkán találkozunk, noha néha tervezgetjük.
