Maral kortalan szépségétől eláll a lélegzetem. Egy negyven körüli, súlyosan beteg nőt várok, ehelyett különös, éteri lény, egy ártatlannak látszó fiatal lány lép be az ajtón. Egzotikus arcát sötét tincsek keretezik, mozdulatai tétovák, dióbarna szeme félénken tekint körbe, ahogy csendesen helyet foglal. Eszembe jutnak a nemrég róla látott fotók. A tar koponya, a pillák nélküli, megtört tekintet, a törékeny vállra lecsúszó selyemkendő, és a látványból áradó végletes kiszolgáltatottság. Mindennek mára nyoma sincs, pedig a képek elkészülte óta alig telt el egy év. S mindez éppen ma, a feltámadás ünnepén! Nincsenek véletlenek…
Mégsem halhatatlan
Az ismert perzsa színésznő szavait Budapesten élő barátnője, Samira fordítja magyarra nekem. Értek mindent, mégis mindvégig kísért az érzés, hogy nem tudom megragadni ennek a szenvedő nőnek a kezét, pedig annyira szeretném. Mintha egy üvegfal túloldaláról beszélne, egy másik világból, és élet és halál peremén egyensúlyozva üzenné: van remény! Nem csupán magának, azoknak a sorstársainak is, akiknek éppen most van szükségük biztatásra, arra az egymás felé sugárzó, megtartó szeretetre és hitre, ami nélkül nincs esély a gyógyulásra. A világ összes fesztiválján díjat nyert filmjéből, a 2016-ban nálunk is bemutatott Halhatatlanságból idéz: mi, nők erősek vagyunk! Csupa alázat, ahogy átnyújtja nekem a történetét. Szemét időnként elfutják a könnyek, végigcsorog szép arcán a fájdalom. Megrendülten hallgatom.
– Tavaly januárban derült ki a betegségem, és megszakított egy rengeteg munkával és kitartással felépített karriert – talán örökre… Addig napi tizennyolc órát dolgoztam, délelőtt forgattam, délután próbáltam, esténként színházi fellépésekre rohantam. De szívesen csináltam, szenvedélyem a hivatásom. Már hatéves koromban színpadon álltam, édesapám is komédiás, hamar belekóstoltunk a húgommal a szakmába. Alig tizennyolc évesen már tudtuk, ez lesz a mi utunk. Az utóbbi tíz esztendőben különösen jól ment a szekér, holott Irán hatalmas ország, tele tehetséges fiatal művésszel, bármikor jöhet valaki, aki eltakarja előled a napot. Hamar megtanultam, hogyan érvényesítsem az érdekeimet, tudtam, hogy minden castingon meg kell jelenni, a legjobb filmekben benne kell lenni, díjakra törni, hajtani a munkát fáradhatatlanul. A hírnév önmagában azonban még nem garantálja a sikert. Újra és újra bizonyítanom kellett. 2020 szilveszterén aztán hirtelen belém hasított, hogy lassan az élet közepéhez érek, magamra mégsincs soha időm. Megfogadtam, hogy ha akad egy órám, elrohanok legalább a nőgyógyászomhoz, hogy minden rendben van-e. Nem is tudom, miért éreztem hirtelen késztetést erre, talán öntudatlanul készülődtem a gyerekvállalásra? Ezen a nehéz, de gyönyörű pályán egy nőnek eszébe sem juthat a családalapítás, mert két-három évi szünet után általában már nehéz visszatérni a színházba. Én azonban úgy éreztem, eljött az ideje, hogy a magánéletemre is gondoljak. Az utolsó utáni pillanatban eszméltem. A nőgyógyász a vizsgálat után sötét arccal közölte, hogy valami nincs rendben. A szövettan sajnos igazolta a gyanúját. Szelíden rám parancsolt: egy héten belül meg kell műteni, kétoldali petefészek-daganatom van, a betegség egyik agresszív válfaja. Pánikra sem volt időm, azonnal felhívtam egy magánklinikát. Állami kórházban is elvégezték volna az operációt, de arra rengeteget kellett volna várni, így ezt az utat választottam. Az altatásból felébredve aztán megtudtam, hogy már áttéteket találtak, még egy operációra szükség lesz. Elsötétült előttem a világ. Egy szempillantás alatt omlott össze, amit addig építettem, a puszta életemért remegtem…
