Remekül balanszolsz a családdal, mi a helyzet munka fronton?
Nagyon hálás vagyok a színházamnak, mert elfogadták a tévés sorozatbeli szerepléseimet és igyekeznek támogatni, úgy egyeztetni engem, illetve az előadásokat, hogy mindkettőt tudjam csinálni. Szerencsés vagyok, mert jó szerepeket kapok, és sokat játszom színpadon, jelenleg a Csárdáskirálynőben, a Legénybúcsúban és a Madagaszkárban. Ha a jó sorsom úgy hozza, szoktam nyári színházazni, voltam már Kőszegen és Szentendrén is, de amióta A mi kis falunk Svábja vagyok, a forgatás általában elviszi a három legmelegebb hónapot. Bármennyire is rövidnek tűnik a televízióban egy rész, annak az elkészítése hosszú napokba telik. Amikor egyszerre csak egy-két napot kell forgassak, általában szeretek hazajönni Kaposvárra, hiszen a családi feladatokban aktívan kiveszem a részem. Szerencsére ilyenkor utaztatnak minket, igaz hajnali 2-3 körül indulunk, 5-re odaérünk, gyors reggeli és egy kis smink, és utána hajnali 6-tól este 6-ig forgatás. Tulajdonképpen a nap irányítja ezeket a felvételeket, hiszen a felkelő nappal kezdődik és a lenyugvó nappal ér véget egy munkanap A mi kis falunkban. Hál’ istennek olyan típus vagyok, aki nagyon jókat tud aludni az autóban, vagy, ha ébren vagyok, olvasok, tehát nem esik nehezemre elütni azt az időt, ami az utazgatással telik Kaposvár és Pilisszentlélek közt.
A kaposvári Csiky Gergely Színház előtt (Fotó: Luthár Kristóf Péter)
Sikerült megbarátkozni a karaktereddel?
Én egy sokkal joviálisabb, jámborabb és életszeretőbb ember vagyok. Sváb nem egy barátságos figura, sokkal inkább igazi morcos, magánakvaló agglegény, mégis azok a sztorik, amik ezzel a kis, epés emberrel történnek, szerethetővé tették őt, elég népszerű a nézők körében. Alapból az ember egy karaktert általában önmagából épít fel, és akad egy-két olyan forgatókönyv, amikor azt hiszi, hogy na, most talán egy kicsit lehetne rajta változtatni, egy kis kedvességet belecsempészni… és ilyenkor szokott Kapitány Iván, a rendező figyelmeztetni, hogy „figyi, ez már nem a Sváb, ez már inkább a Sarkadi…” Ezek a karakterek tűpontosan ki vannak találva, és ha a színész nagyon belenyúl, akkor egy olyan alakváltozáson mennének keresztül, ami nem biztos, hogy jót tesz a történetnek. Egy szó, mint száz, ez a csapzott, mufurc ember azért számtalan olyan mulatságos helyzetbe keveredik, ami miatt a közönség kedveli.
Van abban valami huncut kontraszt, hogy mennyire különbözőek vagytok, hiszen Sváb egy goromba agglegény, te pedig egy barátságos, négygyermekes családapa… Előfordult már, hogy összemostak a karakterrel?
Ez nagyon érdekes. Szerepeltem már más sorozatokban például a Tóth Jánosban, de ez a fajta országos ismeretség ebben a nagyon nagy nézettségű és közönségkedvenc sorozatban ért utol igazán. Bárhová megyek a családdal, strandra, étterembe felismernek. Elképesztő számomra, hogy bármerre járok az országban, nincs olyan szelete, ahol ne ismernék, és ne szeretnék A mi kis falunkat. Valahol mindenki magára, a rokonaira vagy a szomszédjára ismer a jelenetekben, párbeszédekben. Volt egyszer egy olyan rész, amiben egy szakács zsűrizett, és három lakó, Dórika, Piroska és a Sváb versenyeztek, hogy kinek a lecsója a legjobb.
Svábként A mi kis falunk forgatásán
Ebben a részben betekintést kaptunk Sváb nem éppen tisztaságáról híres konyhájába, ahol minden úszik a zsírban és a pörköltszaftban… nyilván, a humor és a karakter miatt kicsit el is volt túlozva a látvány, hogy erősítse ezt a fajta agglegény imidzset… Ezután kaptam egy nagyon édes, nézői levelet, hogy „Drága Művész Úr! Minden tiszteletem, de négygyermekes családapaként hogy lehet ennyire mocskos a konyhája??!” Azt hiszem, ez totálisan szemlélteti azt a fajta nézői beleélést, amit az Izaura és a Szomszédok óta ismerünk, és amiben a kitalált karakter összemosódik a magánéletünkkel. Azért válaszoltam a levélre, és kedvesen megnyugtattam a hölgyet, hogy a forgatási helyszín nem az én konyhám.
Jó látni, ahogy a közösségi médiában folyamatosan büszkélkedsz, és a családodról osztasz meg humoros történeteket, például, amikor a karanténidőszak alatt a három kisfiaddal közösen főzőcskéztetek az udvaron.
Négy gyerkőccel jelentős feladatok vannak, és nagyon igyekszem, de azért a munka oroszlánrésze vitathatatlanul Zsófié, főként, amikor sokat dolgozom. A kötelező bezárkózás alatt élveztem az együtt töltött időt. Kicsi koromtól kezdve hobbim a főzés, édesanyámtól korán ellestem a legfontosabb praktikákat, később agglegény koromban is sokat főztem, és olyan jó most azt látni, hogy a konyhaművészet szeretetét stafétaszerűen, maguktól és szívesen veszik át a gyerekek. Az összes fiam nagyon szeret segíteni nekem, közben jól elbeszélgettünk, megvitatjuk az élet nagy dolgait. A két kicsi fiam, Bebe és Doni focizik veszettül, viszont Csani, a legnagyobb, séf szeretne lenni. Már főzelékeket és leveseket simán megfőz, tízévesen, hihetetlenül büszke vagyok rá! Egyetlen dolgot nem engedek még, hogy egyedül csináljanak a konyhában és az az, hogy benyújtsák a gázt, de minden mást megengedek, mert
azt gondolom, hogy a kudarcokat is fel kell tudni vállalni és -dolgozni, illetve meg kell tanulni, hogy ha nem is úgy sikerül valami, ahogy akartuk, attól azt még sokszor helyre lehet hozni.
Mindig hagyom őket próbálkozni, kísérletezni és akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy hoppá, ez tök jó lett! Alapvetően nem nézünk sok tévét, kivételt képeznek ez alól a főző csatornák. Persze a gyerekek nincsenek eltiltva a digitális kütyüktől, de az okostelefonok használatát praktikusan tanítottuk meg, épp annyira, hogy ne függjenek tőle. Igyekszünk az offline élmények felé terelni őket.
Egy egészen különleges, közös projektetek is van a feleségeddel, mesélsz róla?
Zsófi eredendően zenetanár. de a harmadik várandóssága alatt kitanulta a lufihajtogatást, ez adta az ötletet, hogy csináljunk egy lufi bábszínházat. Büszkén mondhatom, hogy lassan a 100. előadását éljük meg ennek az utazó produkciónak. Eddig leginkább a környező megyékben léptünk fel vele, mert a gyermekeink napközben iskolában, óvodában, így az ő „munkaidejük” alatt tudtunk előadásokat vállalni, nagyon-nagy tervünk az, hogy például kórházakba is el tudjuk vinni a lábadozó gyerekeknek. Fél órás kis etapokban igazából három mesét dolgoztunk fel: A brémai muzsikusokat, A három kismalacot és A Télapó és tolvaj manókat. Az utóbbi mesét mi írtuk, és ennek a születése nagyon érdekes. A fiaimmal szoktam éjszakánként, lefekvés után meseláncot játszani, ami azt jelenti, hogy valaki elkezdi, majd két mondatonként adjuk tovább a történetet, a másik kedve szerint folytathatja, és ez az egész – a Télapó és a tolvaj manók – így kerekedett ki családi történetté. Titokban felvettem diktafonnal, és nyilván egy picit átdramatizáltam, belekerült olyan plusz figura, amit Zsófi lufiból szuperül meg tud hajtogatni. Büszke vagyok rá, hogy tulajdonképpen az egész család együtt alkotta ezt a mesét!
Sarkadi Kiss János
Tavasszal New Yorkban is jártál. Hogy jött ez az út, mit láttál?
Egy Amerikában élő magyar közösségnek adtunk március 15-i műsort, ennek a gyerekelőadásnak kapcsán utazhattunk ki öten, kollégák. Abból a szempontból nagyon kemény hetünk volt, hogy nem igazán jutott idő az időeltolódás miatti átállásra. Egy kifejezetten magyarok lakta negyedbe invitáltak minket, ahol nagyon szép volt azt látni, hogy több generáción át hogyan ápolják a magyar kultúrát, és az unokák, ükunokák is milyen szépen beszélnek magyarul. Nekem kint él az unokanővérem, úgyhogy 2007-ben már voltam olyan szerencsés, hogy egy egész hónapot tölthettem New Yorkban. Totális moziélmény, a város teljesen olyan, mint a filmeken! Megnéztem a Grand Central Stationt, azaz a központi pályaudvart is, ami számtalan film helyszíne. A halászkirály legendájában, ami az egyik kedvenc filmem, itt áll meg egy pillanatra az élet, és kezd el mindenki keringőzni, amikor a Robin Williams meglátja a szeretett nőt. A grandiózus pályaudvar közepén állva én is keringőztem a kamerámmal négyet, így tisztelegve Robin Williams emléke előtt.
Kiemelt kép: A Sarkadi Kiss család, fotó: Luthár Kristóf Péter
