Húsvétkor megnéztem a Családi kör című televíziós műsort, amelyet együtt vezettetek. A hála volt a téma, és sugárzott a képernyőről a szeretet. Azt éreztem, hálás munka lehet.
Pindroch Csaba: Az. Nagyon szeretünk együtt dolgozni. Bár tizenöt évvel ezelőtt, amikor először rászántuk magunkat – mert természetesen nem ezzel a magazinműsorral kezdődtek a közös fellépések -, féltünk tőle egy kicsit. Mi lesz, ha a munka hevében felülkerekedik az egónk, és akaratlanul megbántjuk a másikat? Szerencsére nem így történt. Rengeteg színházi előadás, rendezvény bizonyítja, hogy jól működünk együtt, és állítólag szeretnek is minket, amikor párban dolgozunk. A műsorvezetés teljesen új terület, de ezt is élvezzük.
Éppenséggel meg is unhatnátok egymást, ha még a munkahelyen is együtt vagytok.
Verebes Linda: De mi együtt érezzük magunkat a legjobban. Legyen szó, sportról, bevásárlásról, bármiről, én legszívesebben a férjemmel csinálom. Van egy egészségmegőrző program, amelynek a rendezvényein tizenöt éve mi vagyunk a házigazdák, sajnos azonban nem mindig érünk rá mindketten. És amikor egyedül kell levezetnünk ezeket a programokat, konkrétan félkarúnak érezzük magunkat. A másik nélkül semmi nem ugyanaz. Ne értsd félre, önálló egyéniségek vagyunk, Csaba is, én is három-négy különböző előadásban játszunk jelenleg is, de a színház falain kívül óriási támaszt jelent a párunk. Természetesen köztünk is akadnak feszültségek munka közben, hiszen különböző habitusúak vagyunk, de igyekszünk ebből előnyt kovácsolni.
Mély tisztelettel bántok egymással. Soha nem vágtok egymás szavába, nem húzzátok át a másik mondatatát… Huszonhárom év után ez már nehezen szokott sikerülni!
P. Cs.: Pedig a szerkesztők talán szerették volna, ha kicsit csipkelődünk, de ők is látták, hogy ez nem fog menni, mert mi erre képtelenek vagyunk. Ha színpadon állnánk, és szerepet játszanánk, akkor persze meg tudnánk csinálni, de ebben a műsorban önmagunkat adjuk. Én amúgy sem kedvelem a játszmákat, mert valaki óhatatlanul sérül bennük, ráadásul ezekben a pároddal vívott harcokban úgysem tudsz győzni, te is kellemetlenül érzed magad. A kapcsolatunk elején többen mondták, hogy Linda lefékez engem, meg hogy azelőtt, amikor hajnali ötig mulattam a barátaimmal, izgalmasabb voltam. De azt nem tudják, hogy akkor nem éreztem magam igazán jól, és valójában már nagyon untam azt az életet. Azóta érzem kiegyensúlyozottnak magam, mióta Lindát megismertem. Ráadásul a mostani életünk a három gyerekkel minden, csak nem unalmas. Nagyon szeretünk együtt lenni. Tudatosan vállalok kevés munkát, hogy többet lehessek velük. Ha túl sokat dolgozom, képtelen vagyok eléggé figyelni rájuk, pedig ők sokkal fontosabbak, mint bármilyen szerep.
De szép vallomás! Emlékeztek még arra a pillanatra, amikor kipattant köztetek a szikra?
V. L.: Nem azonnal történt, Csaba már egy éve udvarolt nekem, de én igyekeztem távol tartani magam tőle. 1999 őszén egy újszínházi premieren ismerkedtünk meg. Én csupán tizenkilenc éves voltam, a színházi stúdió növendéke, és eszem ágában sem volt egy rossz hírű fiúnak esélyt adni. Konzervatív értékrendet hoztam hazulról, és futó kalandokba nem mentem bele. Mígnem egyszer leültünk a Fészek Klubban beszélgetni, és kiderült, hogy hiszen Csaba érzékeny, valójában hasonló értékrenddel bíró srác. Éreztem, hogy szép lassan kicsúszik a lábam alól a talaj, és kinyílik egy kis ajtó a szívemen, amin besétálhat.
P. Cs.: Én azonban hirtelen nem tudtam mit kezdeni azzal a kis ajtóval. Sikerült a hódítás, a továbbiakra nem volt tervem. Nyolc évvel idősebb vagyok Lindánál, és akkor már évek óta lőttem minden nőre, aki szembejött. Harapni akartam az életet. Az hajtott, hogy bepótoljam a sok hódítást meg lumpolást, amit a gimnáziumban ki kellett hagynom. A ferencesekhez jártam Esztergomba, csak fiúk, szigorú rendszabályok. Nem mintha bánnám, azok voltak életem legmeghatározóbb évei. Még az is felmerült bennem, hogy pap legyek. De nem akartam szembemenni önmagammal, a színészetet választottam, és ez az életforma módot adott arra, hogy a sok elfojtást, ami összegyűlt bennem, feloldjam… Én akkor éreztem meg, hogy Linda az igazi, amikor egyszer lehetetlen pénzügyi csapdába kerültem, és hirtelen húzni kezdett lefelé a mocsár. Rettentően magam alatt voltam. Mert csak felszín a nagy lazaság, a lelkem mélyén iszonyúan be tudok pánikolni, pont ezt kompenzálom. Már ott tartottam az elkeseredésben, hogy elengedek mindent, akár Lindát is. De ő ahelyett, hogy elmenekült volna, megcsillantotta a jövőnket. Hogy lesz egy házunk meg szép gyerekeink, és hogy ezentúl felelősséggel tartozunk az életünkért. Elbőgtem magam. Felemelt a sárból, és számomra abban a katartikus pillanatban lett világos, hogy ha elfogad, ez a lány lesz a feleségem.
