Épp ennek a cikknek a vázlatán dolgoztam, amikor telefonált a négygyerekes barátnőm a kétheti rendszerességgel rám zúdított panaszáradatával. Hogy elege van a férjéből (már megint elfelejtette befizetni a karatét), a gyerekeiből (szakadatlanul ütik-verik egymást, életveszélyesek), és saját magából is (kifuttatta a tejbegrízt). Katka korán lett anya, legkisebb lánya már négyéves, Katka még csak harminchat. Amikor először hallottam kétségbeesett (és teljesen indokolt) tirádáját, valami isteni sugallat hatására azzal sikerült megvigasztalnom, hogy gondoljon csak bele, mire eléri az ötvenet, nagykorú lesz az összes gyereke. Gyakorlatilag újrakezdheti az életét. Azóta minden ilyen beszélgetésünk ugyanazzal a sóhajjal végződik: „Na, majd ha betöltöm az ötvenet… alig várom!” Az elképzelés minden jel szerint teljesen helytálló. Hiszen míg reprodukciós szempontból a biológia egyre inkább rácáfol (a nőknél, persze, jellemző, tiszta pech!) arra, hogy a negyven az új harminc – hiszen negyvenéves korunkra a teherbeesés esélye drasztikusan lecsökken –, addig viszont egyre nagyobb bizonyságot nyer, hogy az ötven tényleg lehet az új negyven. Akár biológiai szempontból is. Amikor a rendszerváltás után begyűrűztek hozzánk a Nyugatról jövő trendek, újdonságok, divatok (hasznosak és haszontalanok egyaránt), fokozatosan egyre fontosabbá vált az öngondoskodás és az egészséges életmód. A kilencvenes évek végétől, a kétezres évek elejétől a nők tudatosabban figyelnek magukra, belsőleg – egészségügyileg, lélekben és mentálisan – és külsőleg egyaránt. Nem csupán a születésnél várható élettartam nőtt az elmúlt évtizedekben, hanem fitten, egészségesen eltölthető éveink száma is.
Tapasztalt fiatalok
„Rengeteg út van, és rengeteg zsákutca, rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved. Mert rossz sarkon fordult be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna, ha, meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Ám miközben rohanok ezen a végtelen sztrádán önmagam legjobb verzióját keresve, nem tehetek róla, folyton nyafognom kell: »Mikor érek már oda?!«” Az idézett mondatok az úttörőnek számító sorozat, a Szex és New York negyedik évadának tizenegyedik részében hangzanak el, és tökéletesen idevágnak. Húszas, sőt ma már a harmincas éveinkre is egyre inkább igaz az, hogy – ha a társadalom és a világ szerencsésebb pontjára születtünk – lehetőségek szinte végtelennek tűnő tárházából válogathatunk. Milyen munkát szeretnénk végezni? Kivel szeretnénk – vagy szeretnénk-e bárkivel – összekötni az életünket? Hol szeretnénk letelepedni? Opció van tehát dögivel, ám aminek ezekben az években még híján vagyunk, az a kellő tapasztalat és önismeret ahhoz, hogy – Carrie Bradshaw szófordulatával élve – ne a rossz sarkon forduljunk be. Sokan pont azért rettegnek az öregedéstől, mert a lehetőségek, a változtatás esélyének eltűnését látják benne. Nem véletlenül, hiszen a többség ezt látta szüleink, nagyszüleink generációját figyelve. Családot alapítottak, munkába léptek, gyerekeket, unokákat terelgettek, és szerencsésnek vallották magukat, ha ugyanarról a munkahelyről mehettek nyugdíjba. A változás szó nem igazán szerepelt a szótárukban, és ez nem az ő hibájuk. Akkoriban még ezt a fajta magatartást erősítette és díjazta a társadalmi közbeszéd, nemcsak mifelénk, de tőlünk nyugatabbra is.
Az utóbbi húsz-harminc év gazdasági, technológiai, egészségügyi és szociális változáscunamija miatt azonban a világ és szűkebb közösségünk gondolkodásmódja is alaposan felkavarodott: a jó hír az, hogy ötvenes éveinkre már nemcsak tapasztalattal, élet- és önismerettel rendelkezünk, hanem új távlatok is megnyíltak előttünk csupán amiatt, hogy átállítottuk a szemléletmódunkat. Egyre inkább úgy tűnik, hogy igenis elérhetünk „önmagunk legjobb verziójához”, és nem csak akkor, amikor már túl késő, amikor már nincs lehetőség élvezni a tapasztalattal és önismerettel járó előnyöket.
