Róka Zoltán videóit régóta figyelemmel kísérem az interneten, szenvedélyesen filmezi a távoli, indonéz szigetet, ahol családjával él. Sumba a neve. Türkizkék lagúnák, ötven méterből alázúduló vízesések, végtelen óceán, amerre a szem ellát, de amit igazán irigylek, hogy csupa boldog ember mosolyog a kamerába... Mit keres a magyar család ezen az ismeretlen trópusi szigeten?

–Olyasmit kerestem, ami végre megragadja a képzeletemet – válaszol kérdésemre a derűs, negyvenes férfi, amikor videón felhívom őket. Budapesten délután egy óra van, az indonéz szigeten este hét. A család szemlátomást fáradt, nemrég érkeztek haza a bevásárlásból, és most tengerparti házukban pihennek. Amíg beszélgetünk, szöszi kislányuk a mamája fülét rágja, hogy készítsen neki jégkását. A hőmérő kint harminc fokot mutat, tizenhatezer kilométer távolságból is érezni vélem bőrömön a trópusi párát.

„Szivünk, mig vágyat érlel…”

–Ahogy Baliról áthajóztam erre a gyönyörű indonéz szigetre, és megláttam a ragyogóan tiszta eget, a végtelen óceánt, partján a pálmafákkal, sehol egy eldobott műanyag palack, megdobbant a szívem: itt szeretnék élni! – kezd bele vallomásába az egyébként romantikusnak egyáltalán nem mondható Zoltán. – Itt, ezen a paradicsomi helyen, nem törődve többé politikával, gúzsba kötő szabályokkal és megfelelési kényszerrel, amelyektől a nyugati világban már lélegezni sem lehet. Vállalkozó voltam világéletemben, Budapesten nyolckor beültem az autómba, és este hét előtt nem szálltam ki. Egyik reggel feltettem magamnak a kérdést: ennyi lenne az élet? Az nem lehet. Akkor döntöttem el, hogy visszakanyarodom a gyerekkori álmomhoz, és nekiállok felfedezni a világot. Kisvárdai gyerek vagyok, és mióta az eszemet tudom, szűknek éreztem a városkát, ahol éltem. Őrült kíváncsiság hajtott, tudtam, hogy nem nyugszom, amíg fel nem térképezem a Földet. Olyan eldugott helyek után kutattam, ahol a madár se jár, és lehetőleg egy korábbi civilizációs szinten élnek az emberek, nyugalomban, mint mondjuk mi a hetvenes-nyolcvanas években. Persze az sem volt elhanyagolható szempont, hogy ne az egekben legyenek az árak. És ez ma csak Keleten lehetséges.

Ha esküvő, akkor Pápua!

Róka Zoltán és Győri Klára Londonban találkoztak. A fiatal nő erdélyi származású, de Székesfehérváron nőtt fel, onnan indult el kalandozni a világba. Először a brit fővárosba vezetett az útja, mert szeretett volna megtanulni angolul, aztán elvégezte ott az egyetemet, és kilenc év után megkapta az állampolgárságot.

–Zolival Londonban mutattak be minket egymásnak, de ő hamar megunta az örökös rossz időt, és választás elé állított: vele tartok Indiába, vagy elválnak útjaink. Eljutottunk egészen Nepálig, és visszafelé Thaiföld és India között felfedeztük magunknak az Andamán- szigeteket. Úgy gondoltuk, az év egyik felét ott, a másikat Magyarországon fogjuk tölteni, de még egy kicsit keresgéltünk, hátha találunk a trópusokon jobb helyet. Ez lett Sumba. Előbb azonban még három évet Balin éltünk. Én angolt tanítottam, Zoli pedig fotóstúrákat vezetett. Jól megvoltunk, nem győztünk barátokat fogadni, csak egy dolog zavart: a rengeteg szemét. Környezettudatos ember lévén szenvedtem a szennyes óceánpart látványától.

–Az esküvőnket kifelejtetted, pedig emlékezetes élmény volt! – figyelmezteti Zoltán. – Én egészen addig úgy gondoltam, soha nem fogok megházasodni, de kiderült, hogy van az a nő, akiért érdemes. Egyszer azt találtam mondani Klárinak, hogy egy pápua törzs körében hajlandó vagyok kimondani az igent. Nem fogod elhinni, öt perc múlva már intézte is. Hamarosan el is jutottunk az utolsó kannibál törzshöz, ahol a főnök előbb szertartásosan örökbe fogadott engem, aztán megfüstöltek és körültáncoltak bennünket, ezzel kész is volt az esketés. Újdonsült atyám végezetül megígértette velem, hogy ha lányom születik, Jiciwir lesz a neve, így kapta a keresztségben kislányunk a Győri Amidala Jiciwir nevet. Azért Győri, mert anyakönyvvezető előtt soha nem keltünk egybe, így a gyerek az édesanyja vezetéknevét viseli. De itt a szigeten ennek semmi jelentősége nincs. Amidala sumbai kislány, az indonéz nyelv itteni dialektusát beszéli, azonkívül még két nyelvet, én magyarul szólok hozzá, Klári pedig kizárólag angolul.

Galéria | 3 kép

Amidala felbátorodva, hogy végre róla is szó esik, elmeséli, hogyan olvastak aznap a gyerekek az iskolájában. Első osztályos, és minden reggel nyolctól fél tízig, amíg ki nem tör a hőség, a helyi iskolában tanul a többi gyerekkel. Barátnőivel alig várják, hogy a szüleik értük jöjjenek, és megkezdődhessen az egész napos játék a tyúkokkal, macskákkal, tengerparton vonuló kisteknősökkel. Rám szegezi ibolyakék szemét, kisöpri homlokából tejfelszőke tincseit, és megajándékoz egy szégyenlős mosollyal.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .