Amarilla érett negyvenes nő, házasságban él már húsz éve. Azért kér segítséget, mert azt érzi, a férje már egyáltalán nem nézi nőnek, csak bajtársnak az életben. Ahogy erről beszélni kezd, arcán hol harag, hol kétségbeesés jelenik meg.

– Nagyon sokáig gondolkodtam, egyáltalán elmondjam-e ezt valakinek. Annyira szörnyű, hogy ilyen problémáim vannak. Mi szépen élünk, és egyébként minden rendben lenne, nem mondhatom, hogy öljük egymást, és azt sem, hogy ne lenne köztünk szeretet. Szeret engem a férjem, csak éppen már nem néz nőnek. Azt hiszem.

– Úgy érti, nem találja elég vonzónak önt?

– Hát, az biztos. Neki teljesen mindegy, hogy otthoni pólóban rohangálok-e, vagy csipkés feketében. Már mindent kipróbáltam. Semmi. Érti? Semmi. Mintha üvegből lennék, átnéz rajtam. Különösen akkor, ha szeretnék valamit. De elérte, hogy már én sem akarok tőle semmit.

– Mióta élnek így?

– Ha most erre válaszolok, elsüllyed velem itt a fotel… Régóta.

– Milyen régóta?

– Hát évek… vagyis kilenc éve már, hogy nincs közöttünk semmi. De amúgy minden rendben, csak épp ez. Ez nem működik.

– A szexualitás?

– Már utálom kimondani ezt a szót is! Lassan ott fogok tartani, hogy mikor egy filmben csókolóznak vagy szeretkeznek, kimegyek a szobából, mert felmegy a vérnyomásom. Ott ülünk a kanapén, mintha nyolcvanévesek lennénk, akik érdeklődve nézik azt, amit régen még ők is csináltak. A baj csak az, hogy én még nem adtam fel.

– És a férje?

– Soha nem tudtam vele ezt megtárgyalni! Mintha süket lenne. Javasoltam párterápiát, szexológust, urológust, mindent, de sehová nem akar elmenni, mert szerinte nincs probléma.

– Ez úgy hangzik, mintha neki nem hiányoznának az együttléteik.

– Úgy. Gondoltam arra, hogy oké, a szülések után már nem olyan bomba az alakom. Fogyókúráztam, tornázni jártam. Semmi. Még az is megfordult a fejemben, hogy nézzünk pornót együtt. Mondjuk, erre nem tudtam rávenni magam. És így maradtunk.

– Haragszik rá?

– Az nem kifejezés. Elvette a nőiségemet. Már nem tudom, mit gondoljak magamról. Hogy egyáltalán még nőnek számítok-e, vagy csak egy olyan csajnak, akivel remekül lehet együtt élni, mert jól főz, meg neveli a gyerekeket, meg vicces és barátságos. Érti, én nem vagyok egy agresszív nő, aki elveszi, amit akar. Bár lehet, hogy annak kéne lennem.

– Nyilván sokat gondolkodott már azon, miért így alakul az életük…

– Hónapokat. (Fanyar mosoly.) Inkább éveket. Szerintem benne van a hiba. Valahogy elmúlt a férfiassága, vagyis a vágya. Nem hiszem, hogy megcsal. Úgy látom, mások sem érdeklik. Ennyiben legalább nyugodt lehetek…

Hagyjuk egymást békén?

A szexualitás olyan területe a párkapcsolatoknak, amely nagyanyáink szerint, „ha van, tíz százalékot tesz hozzá az élethez, ha nincs, kilencven százalékot vesz el”. Ez a mondás jelzi, már régóta tudjuk, az a legjobb, ha két ember között az érzelmi kötelék része az intimitás. Annak ellenére, hogy lexikális ismerete vélhetőleg mindenkinek van erről, sokan élnek úgy, hogy nélkülözik kapcsolatuknak ezt a vetületét. Ezzel nem csak a párkapcsolati teret szűkítik, hanem az örömélménytől is megfosztódnak. A világban több millió olyan párkapcsolatot találunk, amelyben a közös és kölcsönösnek látszó kompromisszum valójában arról szól: hagyjuk egymást békén…