Mit lehet kezdeni a bűntudattal? Nincs olyan mérleg, mi megmérné a törődést, vagy becsületbíróság, mi ítéletet hozna szeretetügyben. Így aztán feloldozást sem remélhet a mezei szülő, legalábbis a saját lelkiismeretével szemben biztosan nem. A lélek furdalása meg múlt századi dolog, folyton kínoz. Hogy ezt a készülődést, felöltözést, például, lehetett volna okosabban, és ha Hanna harmadszorra cibálja le magáról a nadrágot, akkor valamit nyilván a tudtomra szeretne adni. És valószínűleg nem azt, hogy adjam rá negyedszerre is, és még csak nem is azt reméli, hogy válaszképpen csapkodok, „jól van, akkor nem megyünk sehová!”. De én olyankor már alig látok-hallok, csak a keserűség ketyeg, meg az óra, hogy valahonnét megint elkésünk, sőt, igazából még soha az életben nem értünk oda pontosan sehová. Hát ilyenkor se türelmem, se ötletem nincsen, miként csalogathatnám ki a félelmeket és a bajt a szívből, hiszen még a saját indulataimon sem tudok tisztességesen uralkodni.

És akkor ott vannak még az íves, szép kérdések, amelyekről úgy szokás beszélni, mintha egy darabban lennének, mint a tavaszi dinnye, de valójában apró, késő nyári szeletekből állnak, pillanatnyi döntésekből, melyeket hitünk szerint spontán hozunk meg. Például, hogy most mégis hármasban leszünk, pedig a gyereknek jobb lenne (legalábbis hosszú távon), ha végre kettesben is maradhatnánk az anyjával, mert akkor talán türelmesebbek lennénk vele, és egymással – ha néha lenne időnk figyelni a másikra. Meghallgatnám, mi van a párommal, hogyan él ebben a társas magányában… De melyik program, pillanat, játék vagy munka kárára mehet ez, mikor és hány alkalommal? És ha soha sem sikerül, és ingerültek vagyunk, meg lehet-e lepődni, ha a lányunk szorongani kezd, és újra nem akar bölcsibe menni, pedig azelőtt már hónapok óta imádott ott lenni. De most nem szeret (vagy nem mer?) távol lenni tőlünk, mert nem bízik bennünk, hiszen folyton fáradtak vagyunk, és megmagyarázhatatlanul szomorúak.