Hol játszol most?
Jelenleg a Centrál Színház csapatát erősítem, ott játszom a Pletykafészekben, a My Fair Ladyben, illetve a Ma este megbukunk, és a Ma este felnövünk című vígjátékokban, emellett a Játékszínben futó Kölcsönlakás című darabban alakítom Philipet. Ebből a nagyon klassz, színpadra írt darabból született később a film is. Nyilván a két műfaj közti különbség nagyon erős, ezért érdemes mindkét változatot megnézni. A következő szezonban mutatunk be a Centrál nagyszínpadon egy új darabot a 222-t, ami egy nagyon izgalmas négyfős előadás lesz Ágoston Katival, Martinovics Dorinával és Lengyel Tamással.
Mosolyogva olvastam a Network című darab szereposztásában, hogy te vagy a „terrorista (felvételről)”…
Képileg terrorista, igen, – érdemes egyébként a darabot megnézni – hát ilyen is van… meg olyan is, hogy csak a hangomat adom valamihez. Rengeteget szinkronizálok, számtalan sorozatban kisebb-nagyobb szerepeket, de hogy pontosan miket, azt most nehezen tudnám felsorolni. Az az igazság, ezek a munkák sokszor olyanok, hogy egyik stúdióból ki, a másikba be, a rendező röviden elmondja, mi az aktuális sztori, ki vagyok én benne, és már csináljuk is a felvételt. Az egyik helyen mondjuk 15 perces a feladat, aztán rohanok a másikra, ahol 20 perc, utána pedig jön egy másfél órás film, a nap végére eléggé összemosódnak a dolgok. Az egyik napi török sorozatban egy elég pszicho csávót szinkronizáltam, na, az vicces volt!
Amikor szinkronizálsz, ugyanúgy gesztikulálsz közben, mint a török, spanyol temperamentumú pasas?
Persze! Ha például bunyó van, akkor kapkodom a fejem, úgy sokkal nagyobb a beleélés még egy egyszerű „aggghhhh-uhhh”-ba is. Emlékszem, tíz évvel ezelőtt az első szinkronizálással nagyon bedobtak a mélyvízbe, rendesen be voltam ijedve, és sokat bénáztam. Aztán találkoztam Járai Kírával, aki végtelen türelemmel és haveri barátsággal állt a munkámhoz, és azt mondta, „jól van már, elrontottad, akkor elrontottad… gyerünk, vegyük újra!”. Sokat dolgoztunk együtt, és így fel tudott oldódni a görcs, ma már tényleg nincs bennem ez a rettenetes mikrofonizgalom. Elkezdtem hangos könyveket csinálni, és az is nagyon sokat segít.
A Voiz applikációban adod a hangod számtalan önfejlesztő olvasmányhoz. Hogyan talált meg ez a feladat?
Borsa Brown A végzet című könyvéből szerettek volna hangos könyvet csinálni, ezért megkeresték az írónőt, aki végül azt mondta, hogy egyetlen feltétellel engedi, mégpedig, ha az én hangommal veszik fel a történetet. Később ő maga mesélte el nekem, hogy ült a konyhában, gondolkodott a neki felajánlott hangmintákon, amikor a háttérben, a tévéből meghallotta a 200 első randiban a hangomat, és felkapta a fejét, hogy ki ez a csávó? Az ő hangja kell a könyvemhez! Frankón kiállt a tárgyalások során a döntése mellett, hogy vagy velem vehetik fel, vagy sehogy. Csodálatos, hogy manapság ilyen megtörténhet, egészen meghatott! Felkértek, felvettük A végzetet, és a Voiz csapatának annyira megtetszett a munkám, hogy azóta együtt dolgozunk. 10-15 önfejlesztő könyvhöz adtam már a hangom.
Jó hívó szó a végzet. Általában mi a véleményed az önfejlesztésről?
Az önsegítő könyvek számomra nagyon érdekesek. Időről időre olvasgattam ilyen félig ezoterikus, félig tudományos megközelítésű köteteket, és nem tudom, ki hogy van vele (néhányan talán fenntartásokkal), de az az igazság, hogy nekem működik, sok minden betalál. Ezeknek a könyveknek az a lényege, hogy ami éppen aktuálisan kell, az megtalálja az embert, amivel van dolga, azon majd gondolkodni fog, és szerintem tényleg igaz, hogy ha 100 könyvből csak egy is tud egyetlen olyan mondatot mondani, amitől akár csak egy százalékban is megváltozik az életed, már megérte. A felolvasások során sok aha-élményem volt, de olyan is előfordult, hogy mindegyik egyszerre ütött be. Feküdtem otthon az ágyban, gondolkodtam, hogy lesz az életem, és akkor jöttek a mondatok: „világodban minden rendben van”, „semmi nem jön hamarabb, mint ahogy jönnie kell”, közben beugrott, hogy a régi gyerekkori programozásokkal miként kell bánni, például az Elengedés című könyvből.
Kívülről nézve talán sablon mondatoknak tűnnek, de ha saját, egyéni kontextusunkba helyezzük őket, máris egyedi értelmet nyernek és elkezdenek bennünk dolgozni.
Vannak a pszichológiai, tudományos kísérletekkel alátámasztott, az emberi test kémiai folyamatait leíró példák is, amik szerintem nagyon izgalmasak. Nekem nagyon bejött olvasni Vex Kingtől, aki egy pusztító gyerekkor után, egy nyomortanyáról verekedte fel magát arra a szintre, ahol most van, és kezdett el írni. Vagy Dawson Churchtől, aki energiagyógyítás kutató. Döbbenetes megfigyelni és ráébredni, hogy a negatív gondolatainkhoz, habitusainkhoz miért ragaszkodunk. Magam is arra döbbenek rá – most múltam negyven –, hogy egy kicsit ki kell lépni a mesterek, anyuék, apuék, az istenek árnyékából, ráébredni arra, hogy egyedül vagyunk, felelősek vagyunk. Tudom, 25-30 évesen kéne ilyeneken gondolkodni és nem két végén égetni a gyertyát, hanem felépíteni azt az értékrendet, amit magaménak érzek, és nem azért tartok be, mert a szomszéd vagy egy közösség így gondolja, én pedig meg akarok nekik felelni.
Fiatalon nem igazán tanították meg nekünk (vagy legalábbis keveset beszéltek arról), hogy az nem úgy megy, hogy napi 8-10-12 óra melót beleteszel a karrieredbe, és mellette a magánélet meg majd magától működni fog.
Szó sincs róla, egy jól működő kapcsolat sokkal több munkát és odafigyelést igényel, mint a karrier! Minél több könyvet olvasol, a sok kis kiragadott, számodra fontos részletből össze tudod magadnak pakolni a saját rendszeredet, játékszabályt az élethez, és ez tök jó!
Milyen szokásokra gondolsz?
Felkelni korán, lefeküdni időben. Ilyen pofonegyszerű, apró dolgokkal kezdeni, a lényeg, hogy nem kötelességből, hanem saját elhatározásból. A negatív dolgokra visszatérve, azért ragaszkodunk annyira hozzájuk, mert sokszor ebből is van egyfajta pozitív töltekezésünk. Az önbántalmazás, már csak egy hajszálnyira van attól, hogy engedjem másoknak, hogy bántsanak, amivel bele lehet kerülni a bántalmazás-szeretet véget nem érő spiráljába, hogy a családon belüli erőszakot ne is említsük… verbális abúzussal meg lehet nyomorítani komplett személyiségeket. Akár a szülőktől kaphatunk olyan kódolásokat, amit nem feltétlenül kompatibilisek az egyéni létezésünkkel. A szülő erőltet dolgokat, és te gyermekként megteszed, mert meg akarsz felelni (szeretetre vágysz), de egy hatalmas frusztráció keletkezik benned, ami, ha nem dolgozod fel, felnőttként is visszaköszön majd.
Te dolgoztál fel ilyen régi kódolásokat?
Nem tudom, most picit rágörcsöltem a válaszra… De tudod mit, az talán egy jó példa, hogy magamban felismerni és helyesen kifejezni, amit érzek. Most akár neked támadhattam volna azzal, hogy „milyen hülye kérdés ez?”, ahelyett, hogy őszintén elmondom, kicsit rágörcsöltem a válaszadásra, hogy itt hirtelen valami nagyon bölcset kéne mondanom… De akkor elkezdtem volna kivetíteni a saját frusztrációmat, mint amikor a szülő azt mondja „ide figyelj, te gyerek! Ha beesel a pocsolyába, pofán váglak!” vagy „ha leesel a fáról, megverlek!” – tipikus.
A valóság az, hogy a beszélő fél, és a félelem vált át agresszióba. Ez nagyon jellemző a mai világra, és ez az, amit én nem értek.
Nekem az összes ilyen kemény mondatot és bánásmódot kellett feldolgoznom, megértenem azt, hogy mindezek mögött, igazából csak féltettek egy nagyon vad és szilaj kiscsávót a való élettől.
Manapság, hogy vezeted le a frusztrációdat?
Saját testsúlyos edzéseket csinálok és boxolni járok. A mozgás sokat segít. Hiszem, hogy a kitartás az egyik legfontosabb, bármihez is kezdünk. Van, hogy feladnánk, de ilyenkor kell menni tovább és csak csinálni, csinálni, csinálni! Aztán persze le lehet vezetni a feszültséget a színházban, szinkronban is egy-egy olyan szerepben. Például, ha a dugóban frusztráltan ül az ember, aztán elkapja a „parking range” (mert épp mindenki olyan bénán parkol, hogy a fal adja a másikat), és akkor nagy nehezen beszuszakolod a kocsit, közben négyszer ledudáltak az útról, ötször majdnem neked mentek, hatszor bénáztak előtted, majd szétrobban az agyad, bemész a szinkronba és csinálsz egy törzsőrmestert, aki leüvölti a többiek fejét, akkor igen megkönnyebbülve jössz ki… szépen bele lehet tolni a feszkót a munkába, így mindenki nyer.
Saját magaddal szemben megy az őszinteség és az érzelmek felismerése?
Működik, bár gyakran jól jön hozzá egy partner, aki tükröt tart. Nekem a bátyám és a nővérem, akik segítenek ebben, és akikkel jól lehet beszélgetni. Lehet, hogy időnként háborog az egóm, hogy márpedig ez vagy az nincs úgy, de azért otthon elgondolkodom, hogy mégiscsak lehet valami abban, amit mondanak, hiszen ők szeretnek és jót akarnak. Kamaszként ezt szoktunk benézni, hogy ha apu azt mondja, „11-re legyél otthon!”, azt hiszed, utál, pedig nem akar rosszat, legfeljebb rosszul kommunikál. Nem lehet elvárni valakitől, hogy többet adjon, mint amennyit adni tud, a saját feladatunk helyesen értelmezni a dolgokat, tanulni belőle, és legfeljebb felnőttként másképp csinálni, beszélni majd a környezetünkkel, egyáltalán magunkkal.
Jó lenne nagyjából 17 évesen túl esni azon a felismerésen, hogy az ő életük nem az én életem.
Kimerészkedni a korlátokkal körülvett öbölből, az erkölcsömből, értékrendemből épített erős hajóval a nyílt vízre, kitűzve egy valódi célt, és elindulni, bár úgysem úgy lesz, ahogy elsőre gondolom, mert a víz a maga ura, de a hajót mégiscsak én irányítom! Semmivel se ér többet az, aki elindul, mint az, aki a biztonságos öbölben marad, a kérdés csak az, hogy te melyik vagy? Valahol szerintem mindenki mindkettő, váltogatjuk. Az élet egy nagy játék.
Neked most mi a célod?
Talán szálkásítani és leadni pár kilót. Mondják, hogy a kamera kövérít, és tényleg. A testem a munkaeszközöm, és szeretném rendbe tenni, jól érezni magam a bőrömben. Arról már lekéstem, hogy úgy nézek ki, mint Van Damme. A lányok mindig azt mondták nekem, hogy inkább az a szexi, ha nem túl vagy gyúrva, hanem olyan szálkás vagy, mint egy agár, egy igazi vadász. A sportos test vonzó, mert sugárzik róla, hogy egészséges. Egyébként hiszem, hogy nem úgy kell élni, hogy „jaj, mit gondolnak majd rólam az emberek”, hanem úgy kell élni, hogy az emberek azt mondják rólam, hogy…
Mások véleménye a tetteim következménye legyen, és ne fordítva!
Ha jófej csávó vagyok, azt is fogják rólam mondani.
Elhiszed, ha azt mondják, jófej csávó vagy?
Vannak, akiknek elhiszem. Ha az utcán odajön egy idegen, hogy egy mocskos fráter vagyok, legfeljebb megkérdezem, melyik filmemet látta, de ha például a tesóm mondja, hogy „öcsém szedd már össze magad, mert kicsit elmentél a málnásba”, akkor azért már elgondolkodnék.
Milyenek most a rajongói visszajelzések, mindenhol felismernek?
Múltkor a pirosnál álltam meg, lehúzva az ablak, szólt a zene, mellém állt egy nagy dzsipes fickó, a felesége vezetett, ő meg így átszólt Doktoooor Balatooooon! Röhögtünk egy jót, és mentünk is tovább. Most épp ez fut a tévében. Szerencsére kitaposták nekünk az utat, és ma már azért nincs olyan szintű szerepbe ragadás, mint mondjuk a Szomszédok idején János, az erdész vagy Mágenheim doktor karaktere volt. Egyre több, saját gyártású sorozat készül Magyarországon, ami rengeteg lehetőséget, új irányokat rejt magában, ami jó, az megmarad, ami kevésbé, az elkopik – természetes szelekció. Itthon is elindult egyfajta sorozatkészítő kultúra, viszont ma már talán nézők meg tudják és akarják különböztetni a színészt a karaktertől. Játszottam már jó és rossz fiút is, mikor mire válogatnak be. Minél többféle szerepre nyílik lehetőségünk, annál inkább meg tudjuk mutatni a sokoldalúságunkat.
Vágysz a nemzetközi karrierre?
Múlt héten egy haverommal betértünk egy kocsmába, de nem volt szabad hely, így leültünk egy négyszemélyes asztalhoz, ahol már voltak ketten. Az egyikük egy magyar fiú volt, a másikról kiderült, hogy egy amerikai újságíró, akit épp Emmy-díjra jelöltek, egy olyan műsoráért, amiben bejárja a különböző kontinenseket, országokat, és a résztvevők saját otthonában forgat, amint azok elkészítenek egy helyi gasztrospecialitást. Ajánlottunk neki mindenfélét: pacalt, gulyást, véres hurkát, de hát ő mi másért jött volna Magyarországra, mint a csirkepaprikásért nokedlivel. Felajánlottam, hogy főzök neki, és vasárnap át is jöttek ebédre forgatni a stábbal. Nagyon ízlett nekik, szóval még az is lehet, hogy benne leszek egy amerikai főzőműsorban.
Kikapcsolódásként tévés vagy streaming (Netflix, HBO) sorozatokat szeretsz nézni?
Érdekes, hogy említed, mert én nem nagyon nézek tévét, másképp osztom be az időmet. Ha film vagy sorozat nézésre vetemedem, általában sci-fit vagy fantasyt választok. 25 éve szerepjátékozunk a srácokkal, volt gimis osztálytársaimmal. Az ötszereplős játék kívülről úgy néz ki, mintha egy fantasy vagy sci-fi könyvet olvasnál, a főhősök a játékosok, és van egy a mesélő, a kalandmester, aki vezeti a játékot. Ő az, aki mindig előre felkészül és megírja a történet vázát, pl. megtaláljátok a Bitcoin kriptovaluta számla kódjának egy részletét, 2075-öt írunk, amikor a számla értéke olyan magas már, hogy a világ gazdaságának öt százalékát jelenti – mire használnátok ezt a pénzt? (Ennek gyerekkori verziója az, amikor a sárkány elrabolja a király fiát vagy a lányát – mondjuk ma már tökmindegy –, és a játékmenet folyamán ki kell szabadítani.) Fantázia kérdése. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel mozdítja előre a játékot, ami legalább 4-5 órás szokott lenni. Részemről több száz órát képes vagyok beletenni egy fejlesztésbe.
Milyen gyakran játszotok?
Hetente egyszer, de ha a család, gyerekek, covid miatt nem jön össze a találkozó, akkor online is szoktunk játszani, és minden nyáron egy hétre elvonulunk a Balatonhoz, csak mi fiúk. Persze, amikor 25-27 évesek voltunk, a lányok egyáltalán nem hitték el, hogy mi tényleg az asztal körül társasozunk és teát iszunk meg szörpikét, hanem azt gondolták, hogy csatak részegre csapjuk magunkat és csajozunk a strandon… pedig még csak le se mentünk a partra. Vannak, akik beöltöznek és úgy szaladgálnak az erdőben, na azok nem mi vagyunk, – ahhoz túl lusták vagyunk–, mi inkább ülünk az asztal körül és a fejünkben, a fantáziánkban megy a mozi.
Kiemelt kép: Smagpictures.com / TV2 / press.tv2.hu
