Bár a szakértők eredetileg a szülő-gyerek kötődések esetében használták az árulási trauma kifejezését, világossá vált, hogy ezt más jellegű társas kapcsolatok is előidézhetik. Kutatásai során először Jennifer Freyd pszichológus fogalmazta meg 1991-ben a jelenséget. Úgy írta le, mint egy speciális traumát, ami kulcsfontosságú társadalmi kapcsolatokban jön létre, ahol az elárult személy valamilyen oknál fogva kénytelen kapcsolatban maradni az áruló féllel. A trauma akkor következik be, amikor az emberek vagy intézmények – amelyektől valamilyen szinten függ a személy túlélése – jelentősen megsértik az illető bizalmát, ezzel együtt pedig erősen rombolják a mentális jóllétét is. Ide sorolhatók a szerelmi kapcsolatokban és a gyermekkorban elszenvedett, szülők és gondozók által elkövetett érzelmi, fizikai és szexuális abúzusok, valamint különböző intézmények általi csalások, átverések és szakszerűtlen eljárások.
A kötődési kapcsolatokon belüli károk, legyen az szülő-gyermek vagy szerelmi kapcsolat, tartós, akár egész életre kiható traumákat, valamint szenvedélybetegségeket is okozhatnak az elszenvedőknek.
Lázár Gergely család- és párterapeuta szerint a szenvedélybetegséggel terhelt családok „diszfunkcionálisnak” tekinthetők, amelyben a kommunikációt, a kapcsolódásokat nem az egyenrangúság, a másik fél kölcsönös tisztelete és az igényekre való odafigyelés határozza meg, hanem a különböző hatalmi dinamikák. „Az alkoholbetegek elsőre öntörvényűnek tűnő magatartása mögött is fellelhető a korábbi tekintélyszemélyek felől jövő igazságtalan vagy következetlen bánásmód, és nem ritka az sem, hogy a különböző függőségek pontosan a bántalmazottság okozta fájdalom enyhítésére szolgálnak” – mondja a szakember.
Jennifer Freyd tanulmányaiban leírja:
„Szülői árulásnak minősül, ha egy gyerekkel rosszul bánik a gondozója, függetlenül attól, hogy a gyerek felismeri-e az árulást.
Valójában az árulás-trauma-elmélet által megjósolt memóriazavar és a tudatosságbeli hiányosságok részben a rossz bánásmód tudatosításának kivédését szolgálják, ezzel elősegítve eltartott gyermek túlélési céljait.”
A szülő-gyerek kapcsolat tehát egy kimondatlan megállapodás, miszerint teljes mértékben a szülő felel a gyerek testi-lelki biztonságáért. Ha ez a kötelék erős, kikövezi az utat a biztonságos felnőttkori kötődés felé, de ha bizonytalan, az ingatag és zaklatott kapcsolatokhoz vezethet a későbbiekben. Romantikus (és monogám) kapcsolatainkban – szerencsés esetben, – ha anyagilag nem is, érzelmileg mindenképp függünk a partnertől. Hasonlóan a gyerek-szülő kapcsolatokhoz, egy kimondatlan megállapodás – a kapcsolatot megalapozó határ – húzódik a felek között. A hűtlen fél pedig az, aki felrúgja ezeket a biztosnak és stabilnak hitt alapokat.
Eltávolodni nem mindig egyszerű
Ha úgy érezzük, hogy elárultak minket, természetes reakció, hogy elhúzódunk a fájdalmat okozó féltől. De ez – a feljebb is írtak fényében – sajnos nem ilyen egyszerű.
Ha bizonyos igényeink kielégítése függ valakitől, közel sem tűnik egyértelmű döntésnek az eltávolodás.
A gyerekek természetes módon függenek a szüleiktől, akik az érzelmi és fizikai biztonságukért felelnek, hasonlóképpen azokhoz a felnőttekhez, akik partner hiányában nem rendelkeznek megfelelő pénzügyi vagy társadalmi erőforrással, vagyis különböző okokból kifolyólag kiszolgáltatott helyzetben élnek. Amikor valakire támaszkodunk az alapvető szükségletek kielégítésében, saját (látszólagos) jóllétünk érdekében hajlamosak vagyunk beletörődni az árulásba, ezzel elfogadva a jövőbeli csalódások lehetőségét is – ami rombolja az önbecsülést és a másokkal történő kötődés kialakulásának képességét is.
Lázár Gergely család- és párterapeuta
Lázár Gergely gyakran találkozik praxisa során ezzel a jelenséggel. Munkája jelentős részét függő (elsősorban alkoholbeteg) kliensekkel végzi, akiknél gyakori jelenség, hogy a két fél szükségleteit kölcsönösen nem kielégítő kapcsolatok indokolatlanul hosszú ideig fennmaradnak, akár azon az áron, hogy az egyik vagy másik fél életminőségét már egyértelműen rombolja. „Eléggé általános az ilyen jellegű probléma, és nehéz segíteni, már a belátás folyamata is számtalan nehézségbe ütközik. Gyakoribb az, hogy a kliens valamilyen más problémával jelentkezik nálam, mint pszichológusnál – például szorongással, hangulati nehézségekkel –, majd nem egyszer kiderül, hogy ennek okai között ott szerepel az a mérgező környezet is, amelybe nap mint nap hazatér. A társfüggőséggel – és más addikciókkal is – mindig együtt jár a tagadás, tehát az, hogy bizonyos pozitív tulajdonságait túlértékelem az illetőnek (például „de azért időnként kedves és vicces tud lenni”), miközben a számomra fájdalmasokról nem veszek tudomást. Hozzá kell tenni, vannak olyan függő szituációk, amikor az illető, ha menni is akarna, ezt számtalan kézzelfogható nehézség akadályozza (például munkaképtelen, gyermekét támogatás nélkül neveli, anyagi problémái vannak). Más a helyzet a függő kapcsolódásokat teremtő lélektani igényekkel, melyek elsősorban terápiásan kezelhetőek” – mondja a terapeuta.
A kilátástalanságtól való félelem tehát arra késztetheti az elárult személyt, hogy „elnézze” a másik fél tévedését. Az úgynevezett árulási vakság eredményeként pedig előfordulhat, hogy nem tudják teljesen feldolgozni a traumát, vagy idővel nem emlékeznek rá helyesen, különösen akkor, ha ez gyerekkorban történt.
A szülői árulás mélyen ellentmond azzal, amit a gyerek kimondatlanul is elvár az érzelmileg legközelebb álló személytől.
Mindez szinte észrevétlenül blokkolja a kötődés fenntartásáért felelős képességeinket, és így válik végül a „felejtés” vagy „elnézés” a megküzdési mechanizmusunk részévé felnőttkorban.
De van-e mindebből kiút?
A pszichológus szerint igen: „Abban hiszek, hogy a pszichoanalitikusok szerinti ismétlési kényszer valahol pont arról szól, hogy bár újra és újra belemegyünk hasonlóan traumatizáló helyzetekbe, de a végén mégis eltérő kimenetelre számítunk. Ennek tanulsága azért az is, hogy van igény bennünk a változásra, arra, hogy egyszer más történjen, mint, amit megszoktunk.
Hiszek abban, hogy nem kell az egész életünket áldozatként leélni, még akkor sem, ha korábban azzá váltunk.
Alapbölcsesség szokott lenni, hogy aki bántalmazóként él, az korábban maga is bántalmazott volt. Az agresszorral való azonosulás egyfajta túlélési mechanizmussá válhat, kontrollálhatóbbá tehet egy olyan világot, ahonnan fenyegetésekre, bántásokra számíthatunk. Persze lényeges, hogy az erőszak így csak továbbadódik, valódi megoldás akkor születik, ha kezdünk valamit az elszenvedett sérelmekkel.”
A kötődés megelőzi a traumát
A legkorábbi gyerekkori tapasztalataink megalapozzák a későbbi társas kapcsolataink milyenségét, befolyásolva ezzel a párválasztást és a párkapcsolatok során felmerülő problémamegoldási-és helyzetfelismerési képességeinket is. Hűtlenségen kapni a partnerünket végtelenül kínzó és megalázó érzés.
Kutatások bizonyítják, hogy a megcsalt fél ugyanazokat a tüneteket éli át, mint a poszttraumás stresszben szenvedők (PTSD), emellett az árulás traumája a múlt eltemetett vagy feloldatlan lelki sérüléseit is újra felidézheti, ezzel nehezítve az egyébként is lassú gyógyulási folyamatot.
A PTSD-nek léteznek általános tünetei: társas izolálódás, elidegenedés, a trauma újrajátszása, akár emlékbetörések, elkerülő reakciók, koncentrációzavar, hangulati nehézségek, szorongás. „Ezek specifikusan jelenhetnek meg egy párkapcsolati, megcsalási trauma után is (például nem tudok aludni a lakás azon szobájában, ahol az esemény zajlott; beugrik annak a nőnek a képe, üzenete, akivel a partnerünk félrelépett; bizonyos helyzetekben teljesen megközelíthetetlenné válok érzelmileg). A megcsalt személy természetes igénye szokott lenni például párterápiás helyzetben, hogy a félrelépő fél újra és újra beszámoljon bizonyos részletekről, mutassa meg a telefonját, ahol visszaolvasható a szeretővel zajló múltbeli beszélgetés. Ezzel vigyázni kell, mert minden ilyen kérés – bár a kontroll visszaszerzésére irányuló érthető igényként értelmezhető –, retraumatizálhatja a sérelmet elszenvedett személyt” – teszi hozzá Gergely.
Fotó: Getty Images
Szakemberek szerint az elkötelezett párkapcsolatokat fenyegető veszélyek közül a hűtlenség következményei gyógyíthatók a legnehezebben. Annak érdekében, hogy a pár képes legyen visszaépíteni a kapcsolatba vetett bizalmat, két egyidejű kihívással kell megküzdeniük: az első az, hogy megértsék egymás reakcióit – a félrelépő fél döntését, valamint a megcsalt partner traumareakcióit –, a második pedig az, hogy mindketten kölcsönösen akarják a szorongás és a probléma feloldását.
Az árulás traumájával történő megküzdés befolyásoló tényezői:
- a korábban átélt traumák,
- az érzelmi rugalmasságra való képesség,
- a meglévő kapcsolat erőssége,
- a hűtlenség milyensége (ismert vagy ismeretlen a harmadik fél),
- és a hűtlenség időtartama.
Az akár veleszületett, akár élettapasztalatok útján szerzett érzelmi stabilitás idővel képes legyőzni a hosszan tartó csalódottságot, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy megéljük a fájdalmat és annak minden nehézségét. Amikor a hűtlenségről tudomást szerzünk, könnyen érezhetjük kevesebbnek, értéktelenebbnek magunkat, ami egy természetes reakció, azonban nem mindegy, hogy meddig hagyjuk elhatalmasodni magunkban ezt az érzést. Ha úgy gondoljuk, hogy támogató környezet hiányában egyedül képtelenek vagyunk kitörni ebből az állapotból, mindenképp forduljunk szakemberhez.
Az árulás traumája és a Stockholm-szindróma között is van összefüggés
A Stockholm-szindróma egy 1973-as svédországi bankrablás közbeni túszejtésről kapta a nevét. Pszichológusok szerint a Stockholm-szindrómás reakciót az árulási trauma speciális fajtájaként is értelmezhetjük.
Kialakulásában a fogvatartónak bizonyos mértékű kedvességet (vagy legalábbis a kegyetlenség hiányát) kell tanúsítania a túszokkal szemben. Így alakul ki az elszenvedő felekben a meggyőződés, miszerint a „gondoskodó” fél az, akin az élete múlik.
Az osztrák Natascha Kampusch mindössze 10 éves volt, amikor a 44 éves Wolfgang Priklopil elrabolta, majd nyolc éven át tartotta fogságban Bécs melletti háza pincéjében. A lány 2006-os szabadulását követően a férfi öngyilkos lett. Az akkor 18 éves Natascha a férfi halálhírére nemcsak gyertyát gyújtott, de utolsó útjára is elkísérte fogvatartóját. Ragaszkodását és reakcióit az elrablás során kialakult zavarokkal, jelen esetben Stockholm-szindrómával azonosították a szakemberek.
Natascha Kampusch az elrablásáról készült film, a 3096 nap világpremierjén a Cineplexx Wienerbergben 2013. február 25-én Bécsben, Ausztriában. (Fotó: Luca Teuchmann/Getty Images)
Mit jelent az intézményi árulás?
Jennifer Freyd szerint intézményi árulásról akkor beszélünk, amikor egy adott intézmény nem képes szakszerűen eljárni, valamint megakadályozni a jogsértéseket, vagy megfelelő módon reagálni azokra. Magyarországon is tapasztalható jelenség, hogy sok esetben elmarad az elkövető megfelelő mértékű felelősségre vonása. A traumatikus eseményeket átélők ilyenkor joggal érzik úgy, hogy magukra hagyták őket a problémáikkal, ami súlyosbítja a már meglévő traumák tüneteit. Gondoljunk csak a magyarországi lúgos orvos által elkövetett súlyos bűncselekmény utáni körülményekre, vagy a 23 éves kemecsei édesanyára, akit volt párja puszta kézzel vakított meg az év elején, és egyúttal minden szexuálisan bántalmazottra és a családon belüli, párkapcsolati erőszakot elszenvedőre, kiknek száma a koronavírus következtében Magyarországon is drámai növekedésnek indult.
Ahol segítséget kérhetsz, ha erőszak elszenvedője vagy, de nem tudod, hogyan tedd meg az első lépést:
Kiemelt kép: Getty Images
