Farsangra készülődnek. Mondják a gyerekek, mindenki beöltözhet, és lesz tánc is a nagy teremben. Rohannak a folyosói fényekben, néha összeütköznek, kiabálnak, nevetnek, sírnak, a nagyobbak még épp az érkezés délutáni huzatában, hátukon iskolatáska. Abszurd gondolat jut eszembe, ahogy nézem: erről álmodoztam gyerekként. Együtt lakni a haverokkal, megőrülni délutánonként a folyosón, közös asztalhoz ülni vacsorakor, összeveszni, kibékülni, farsangolni. Aztán ki is üti a fejemből ezt a gondolatot egy másik, egy ellenkező: otthon nélküli gyerekek ezek, borzasztó, meg nem érdemelt sorsok, szegénység és bántás lökte ide őket, az átmenetiségbe. Újabb, bizonytalan talaj a gyerektalpak alatt. Családok átmeneti otthona, Szolnokon.

Aztán jön a valóság, amolyan pőrén, félrelökve a képzelgéseket. Dzsenifer lábán jön épp ez a valóság, sőt rohan, a szűkös fejlesztőterem felé. Dzseni tizenegy éves. Egy éve kerültek ide, a négy testvérével és az anyukájukkal. Előtte egy másik átmeneti otthonban laktak, egy másik városban. A legkisebb testvére, a kisfiú, aki most ott kiabál a lába alatt, és a szemében huncut csillagok vannak, nem emlékszik másra otthonként, csak ezekre az átmeneti intézményekre. Azt mondják a gondozók, a pedagógusok, hogy az öt gyerek közül semelyik nem tud megmaradni a popsiján, egy percre sem. Jól tanulnak, de tanulhatnának jobban. És lehetnének nyugalmasabbak. Fanni például, a tizenkét éves, múltkor lekevert egy pofont egy idegen fiúnak, mert az megbántotta a húgát. Kamaszodnak, hát persze. De nem csak ennyi, amiről itt szó van. A mozgásfejlesztő, Emi szerint a három középső kislánynál már elmélyültek a szocializációs problémák. Ezeket próbálják csiszolgatni itt, erre van a pszichológus, a beszélgetések, a kézműves-foglalkozások. A szoros együttműködés az iskolával. De a szakemberek azt mondják, tizenkét-tizenhárom éves gyerekeknél már nagyon nehéz egészen megfordítani a berögzült viselkedési mintákat. Főképp, mert sok gyerek van itt, akik hétvégente visszajárnak a régi közegbe, mondjuk a nagyszülőkhöz. Persze mindeközben fontos megtartani a családi kötelékeket is, így kell lavírozni, a lehetőségek szerint.

„MERT ÚGY MEGSZABADULTUNK”

De Dzseni most leül nyugodtan mellém, kiküldi az anyját a szobából, és azt mondja, mesélni akar. Belenéz a szemembe, és mesél, szünet nélkül.

– Jó itt. Egyre jobb… Először rossz volt, amikor a mamát ott kellett hagyni. Apa anyukáját. Nagyon hiányzott. Fanni mindig sírt, de mi is sírtunk. Meg a barátainktól se lehetett elköszönni, az osztálytársaktól sem, csak úgy el kellett menekülni az albérletből. Még felhívni se lehetett senkit sokáig. Fanni kiabált is, anyu, anyu, hívjuk fel a mamát! Apa miatt kellett eljönni. Mert már olyan nagyon bántott minket. Anyut is. – Fészkelődni kezd, de mondja tovább. – Jó is volt eljönni, meg rossz is. Jó, mert úgy megszabadultunk. Nem kellett félni. Meg itt, ha nem volt már pénzünk, huszadika után adtak ilyen krízisellátást. Nem volt olyan, mint otthon, hogy éhesek voltunk. Meg ruhát is adtak, mert ruhát nem tudtunk hozni otthonról. Az első átmeneti otthonban, ott Tiszalökön sokat néztünk mesét… De tudtam, hogy onnan is el kell jönni majd. Én már tudom, hogy mindig elmegyünk valahova máshova egyszer, megtanultam elköltözni. Amikor idekerültünk, megint rossz volt, nem ismerünk senkit, kicsit féltem is. Aztán itt is megszoktunk. Ez a harmadik sulim, ezt is megszoktam. De az első volt a legjobb, otthon. Hiányzik… Jó lenne, ha lenne házunk, meg mindenünk. De itt jó. Anya is jobban hízik… Régen olyan sovány volt, hogy mondtuk neki, anya, elvisz a szél. Leszokott a cigiről is. És beszélget velünk. Megkérdezi, mi volt az iskolában, mi meg elmondjuk, és ő válaszol. Régen, az albérletben valamiért nem beszélgettünk… Most már tud dolgozni is, az kell, hogy valamit elérjünk. Meg a tanulás. Én például ügyvéd leszek. – Kihúzza magát, arcán ott az elszántság mosolya. Aztán megy is, beáll a többi rohanó közé, onnan halássza ki Emi néni, a mozgásfejlesztő. Egy perc, és már lóg, a bordásfalon.

ÖRDÖGI KÖRÖK

Munkát találni tehát itt valóban nagyon kívánatos. Enélkül szinte lehetetlen úgy kimenni innen, az egy-másfél év leteltével, hogy a család ne csússzon vissza oda, ahonnan jött. Hogy sose érjen véget az átmenetiség. Csak hát, ahogy Sándorné Póllik Róza, az intézményvezető is mondja, ez egy többgyerekes, egyedülálló anyának még erős elhatározás mellett is sokszor csak ábránd. Főleg azoknak, akik előtte nem voltak munkában, talán még soha. Segítenek itt az álláskeresésben, még az interjúra is felkészítik az anyákat. De nem könnyű, amikor ők azt mondják, olyan munkát szeretnének, ami reggel nyolckor kezdődik, és délután háromkor véget ér, hogy a bölcsibe kényelmesen odaérjenek. Ne rúgják ki, ha táppénzre megy, ami négy-öt gyereknél elég gyakran előfordul. A késést is jó lenne, ha tolerálnák. És mindezt – jó esetben – nyolc általánossal. Marad a közfoglalkoztatás. Ott viszont kevesen bírják az utcát egész nap róni, szélben, hóban, fagyban is. Erika, Dzseniék anyukája jó ebben. Ő rója az utcát, ameddig csak kell. Minta itt, a többieknek. Előtte nem dolgozott, gyerekeket szült. És próbálta megvédeni magukat… Erika vékony, még mindig. Pedig már eszik. Végre nem fél, csak a jövőtől kicsit, hogy hogy lesz az élet. Mindig van egy gyerek a keze ügyében, pláne a legkisebb, a fi ú. Most is ott az ölében, úgy mondja, mi volt.

– Az apjuk a végén már nagyon sokat ivott… Elvette tőlem a gyerekek pénzét, az ital végett. Legtöbbször engem bántott, de az albérletes házat is szanaszét verte, amikor éppen nem a kocsmában ült. Egy nap behívattak a gyerekjólétibe, ott mondta a gyámhivatalos hölgy, hogy két választásom van. Vagy elviszik a gyerekeket, vagy elköltözöm velük egy ilyen átmeneti intézménybe, de rögtön. Akkor egy hét múlva hozták a papírt, hogy másnap mehetünk. Úgy csempésztem ki a gyerekeket, úgy menekültünk el, minden nélkül. A kisfiú akkor hat hónapos volt – a kisfi ú, aki már két és fél éves, most szorosan átfogja az anyja nyakát.

Akkor Tiszalökön volt hely, az átmeneti otthonban, szerencséjükre. Mert nem mindig van, amikor kellene, különösen azonnal. Róza is mondja, mindig van várólista. A gyámhatóság viszont nem mindig vár. A legtöbb gyermekjóléti szolgálat úgy telefonál ide, hogy most, azonnal kellene a hely, ha egy-két órán belül nincs megoldás, nekik bizony vinniük kell a gyerekeket, el a szülőktől, el az anyától. Róza azt mondja, régen másképp volt. Akkor legalább volt egy hónap, hogy szóltak, hogy megoldást lehessen találni. Valami elcsúszott a rendszerben, megint.

Erikának legalább az intézményi létben nem volt semmi új, megszokta már rég.

– Én anyámat nem ismertem, apám börtönben volt – mondja. – De amikor kijött, akkor elkezdett inni. Tizennyolc évesen menekültem el először otthonról, terhesen. Akkor is rossz embert választottam… A nagylány már anyaotthonban született. Ott kilenc hónapig lehetett lenni, hát mentem tovább, aztán megint tovább, egyik anyaotthonból hurcolkodtam a másikba. Aztán megismerkedtem a mostani párommal. Hát, megint roszszul választottam… – kuncog, valami szomorú, kislányos zavarban.

Van, aki úgy érzi, az egyetlen kiút egy új férfi . Csakhogy az ide kerülő nők többsége generációk óta ugyanazt a működési mintát látja maga előtt. Ugyanakkor szül, ugyanolyan párt választ, ugyanúgy nem tudja kezelni a konfliktusokat, a problémákat, a változásokat. Mert nem tanulta meg sehol, senkitől. Ahogy azt sem, hogy ha őt megverik, az nem a világ rendje. Itt próbálják megtanítani őket élni. Hogy ezek a gyerekek már ne így menjenek tovább. És az idő szűk. Ezért fontos itt foglalkozni a felnőttekkel is, azért van itt a pszichológus. Ezért kellene minél több, minél jobb szakember. Ami persze pénzbe kerül. Ezek a legnehezebben mozdítható dolgok, a generációs minták.

Erika úgy mondja, neki itt, az otthonban nőtt be a feje lágya. Itt értette meg – itt segítettek megértetni –, hogy tervezés, előrelátás és munka nélkül nincs esély semmire. Meg kell érteni azt is, hogy itt benn az élet jóval kevesebbe kerül, mint kint, erre is fel kell készülni. Erika most már össze tud rakni egy kis pénzt, tizenötezret havonta. Gyűjtöget, mint még soha. Dolgozik, így beadhat akár önkormányzati bérlakásra is pályázatot. Vagy marad az albérlet, de az megint egy kisebb álom. Mert itt, Szolnokon negyvenezernél kezdődnek az árak, plusz a két hónap kaució. Vidéken olcsóbb az albérlet, viszont ott munka nincs. Ördögi kör. Aggódik Erika is, hogyne aggódna.

– Most dolgozom ennél a Kht.-nál – magyarázza. – Közmunka. Kertészet. De megszűnik mindjárt, ki tudja, visszavesznek-e. Ráadásul ezt az állami támogatásba nem számítják bele, ebből házat sose veszek. Keresek hát mást, egyfolytában. Csak elég nehéz, az öt gyerekkel. Reggel hatra kellene járni mindenhol, de a gyerekeimet hova tegyem? Most van egy kedves hölgy, egy varrodában. Ott is hatra járnak a varrónők, de engem talán felvenne, szálazónak. Le kell vagdosni azokat a kis kilógó cérnavégeket. Várom, hogy visszatelefonáljon, mint a megváltást… Kérdeztem én már albérleteket is, de ha össze is tudok gyűjteni annyit, mire kimegyünk innen, az öt gyerekkel elküldenek mindenhonnan. Nem adnak ki lakást, azt mondják, ha gyerek van, nem. Most csak néz maga elé. Aztán valami halvány szín kerül az arcára, ahogy újra megszólal.

– Nekem is volt egy álmom, még régen. Ruhásbolti eladó szerettem volna lenni. Mondtam volna az embereknek, hogy kinek, mi áll jól… – álmodozik. – De beteltek a helyek az iskolában, és élelmiszerbolti eladó lettem. Majd egyszer, talán, ha lesz egy kis házunk, vagy egy kis albérlet. Akkor talán megvalósítom az álmomat.

„DOLGOZNI KELL, ÉS MENNI ELŐRE”

Szintia a legnagyobb az öt gyerek közül. Kilóg innen, elüt mindentől, ami bizonytalannak, átmenetinek, borotvaélen táncolónak látszik. Tizenhét éves, szép, nagy barna szemei okosan, tisztán fénylenek, mozdulatai finomak. A gondozók, a fejlesztőpedagógus, mindenki azt mondja itt, ő a reménysugár. Hogy majd az ő példája megmenti a testvéreit is, ha neki sikerül. Ő keveset van itt, hétközben kollégiumban lakik, Szolnok legjobb gimnáziumába vették fel, a Varga Katalinba, az Arany János tehetséggondozó program keretében. Tizennégy éves volt, amikor el kellett jönniük otthonról. Belekezd, hogy miért, aztán megakad, azt mondja, nem tud, nem akar erről beszélni.

– Csak annyit mondanék, sokszor nem volt ott jó. De volt külön szobám, tudtam egyedül gondolkodni. Ez hiányzik kicsit… Persze menekülni sem volt jó, otthagyni a barátokat, a falut, ahol felnőttem. De amikor anyu azt mondta, menni kell, mi mentünk. Bíztunk benne, feltétel nélkül.

Már ott, az általános iskolában is tudta, hogy egyetemre akar majd menni. Kitűnő volt végig. Azt mondja, őt sosem kellett nógatni, hogy tanuljon, valahogy érezte belül, hogy nincs más út, és kész.

Tehát újra, a felnőtteken múlik minden. Linda már huszonhárom éves. Ő is ezt meséli, ahogy visszaemlékszik arra a két évre, amikor úgy alakult, hogy nekik is menniük kellett otthonról, egy intézménybe. Ők az Ökumenikus Segélyszervezet orosházi átmeneti otthonában találtak menedéket. Kilencéves volt, homályosak az emlékek. Az egész család ott élt akkor abban a szobában, apja, anyja és a két testvére. Tíz családdal éltek abban a nagy épületben.

– A biztonságra emlékszem – meséli. Most is magabiztos és visszafogott egyszerre. Óvónő. – Nem emlékszem semmi félelemre, hogy mi lesz velünk. Anyuék az első pillanattól megterveztek mindent, hogy abból a helyzetből ki tudjunk majd lépni. Azonnal elkezdtek munkahelyet keresni, mindketten. Én meg szerettem azt a sok gyereket, a nagy közös konyhát, a közös ünnepeket, a ki mit tudokat, a sok gyerekfoglalkozást, a nagy nevetéseket. Hogy amikor „hazamentünk” az iskolából, mindig volt ott valaki, akkor is, ha anyuék dolgoztak. Csupa jó emlék. Szerintem a példa a legfontosabb, hogy a gyerek mit lát maga körül. Mi azt láttuk, hogy dolgozni kell, és menni előre. Hogy nem szabad megijedni, kétségbeesni. Az én anyukám kicsi korunktól azt mondta nekünk, hogy minden rosszban lássuk meg a jót. És mi pontosan így élünk azóta is a testvéreimmel. Dolgozunk, és megyünk előre. És nem félünk sosem.

Itt, Szolnokon lassan véget ér a mozgásfejlesztő foglakozás. Jobb lenne nagyobb hely, nagyobb terem, nagyobb udvar, sóhajtja Emi, miközben öszszepakolja a szereket. Sok minden jól jönne. Erika áll a folyosón. Próbálja összeszedni a gyerekeit, egyedül.

A riportot eredetileg a Nők Lapja 2017/12. számában jelent meg.

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Kallos Bea