Vámos Miklós kérdése:

Kedves Andrea, író és színikritikus vagy – eddig. Egy interjúdból viszont az derül ki, hogy mostanában sokat rajzolsz, sőt tanulod ezt a mesterséget. „Most épp kutatásban vagyok, élettörténeteket hallgatok, és közben sokat rajzolok. Igazi örömforrás.” Vajon hobbi lesz, vagy egy újabb önkifejezési terep? Továbbá: megkérdezhetem-e, hogy mit, illetve mihez kutatsz, és hogyan állsz vele?

Tompa Andrea válasza:

Valóban örömforrás a rajzolás meg a festés, kivéve, amikor annyira ügyetlen vagyok, és semmi nem sikerül. Leginkább azért ez van. Ez a frusztráció, a szembesülés azzal, hogy mit nem tudok, minden tanulási folyamathoz hozzátartozik, én rosszul viselem. Még nem jutottam semmilyen önkifejezésig ebben, egyetlen olyan rajzom vagy festményem sincs, ami csak belső képeimből készült volna, mindig látok magam előtt valamit – élő emberi modellt, tárgyat, főleg az állataimat. Én nem voltam az a fajta rajzolós kislány, és bár van kézügyességem, csak hagymavágásra és rózsametszésre használom. De ha az ember ír, akkor egyszer csak kíváncsi lesz arra, hogy mi mondható el más eszközökkel, nyelv nélkül. Mi van a szavakon túl, ami nem fejezhető ki a nyelvben. Rembrandt önarcképe nem fejezhető ki nyelvben, nincs megfelelője. Nagy csodálója vagyok bizonyos festőknek, sok időt töltöttem festmények előtt, rengeteg albumom van, valahogyan onnan, a festészetimádásból kanyarodtam rá arra, hogy engedjek a vágynak, s rajzolni kezdjek, aztán szinte nyomban festeni is. Rendkívül szeretek (szeretnék!) aktot rajzolni, meg portrét. De nem amatőr, inkább dilettáns vagyok. Egy vendégünk megkérdezte a fiamtól: Igaz, hogy anya rajzol? Igaz, felelte a fiam, de nem tud.

A modellt nézni – és csodálatos modellek vannak, mély jelenléttel és figyelemmel –, látni, hogy az ember mint teremtmény milyen nagyszerű minden formájában, ez akkor is szinte mindig felemelő, amikor a rajz rémes. És aztán ott vannak az állataim, akiket megörökítettem, több száz rajzon és festményen. Egy kicsit legyőztem ezzel a halált. Elvégre talán ezért próbálkozunk alkotni – hogy becsapjuk a halált, hogy kijátsszuk, hogy szeretteinket vagy magát az életet megszerezzük és magunkhoz öleljük. Mintegy magunkba helyezzük, és egyben a papírra is, és akkor már a mienk.

Néha történnek csodák, az írásban is így van, hirtelen valami mégis sikerül. Akkor egy kicsit jó.