– Csalóka a kép… – jegyzi meg sokatmondón Gerevich János, amikor meglepődöm a nyugalmas beregszászi utcák láttán. A pékség előtt egy asszony kenyeret rak a szatyrába, mások a buszmegállóban beszélgetnek, nyitva az önkiszolgáló étterem is. És a Parisel, ez a hangulatos cukrászda, ahol süteményezés közben mindig végignéztem a kiakasztott régi fekete-fehér fotókat.
Az Ökumenikus Segélyszervezet beregszászi központjában, a kirendeltség vezetőjének irodájában már háborús helyzetet idéz a piros és zöld nyilakkal jelölt Ukrajna-térkép. Azt mutatja, hol folynak harcok, hová csapódtak rakéták, és azt is, hová mennek a szervezet segélyszállítmányai.
– Naponta egy-két-három légiriadó van – mutatja a riadót jelző applikációt a telefonján Gerevich János. – Az utcai szirénák is működnek. Ha ugyanis fehérorosz területen kilőnek egy rakétát, jó pár percbe telik, míg kiderül, mi a célpontja. Addig országos riasztás érvényes.
Az ukrán menekültek jelentős része nem hagyja el az országot, csak nyugatra húzódik. Várja, hogy hazatérhessen, és reméli, hogy megmarad az otthona. Kárpátalja eddig kedvelt belföldi turisztikai célpont volt, sok kiadó szobával, házzal. Amikor kirobbant a háború, és a segítőkészség a tetőfokára hágott, volt mire építeni. Magyarok és ukránok itt megtanultak békében élni, mindenki tudja, hogy az országuk Asztélynál kezdődik és Donyeck megyénél végződik. Ez autóval is kétnapos út. A békességet csak a nyelvtörvény zavarta meg, ám ennek végrehajtását éppen emiatt sok helyen elodázták.
– Mi oda viszünk adományt, ahol több ember él együtt. Iskolákban, óvodákban, kollégiumokban létesített menekültszállásokra. Szinte minden faluban van ilyen. Ukrajnában eddig távoktatás zajlott, hogy mi lesz később, nem tudni. Sok a bizonytalanság abban, mi következik.
János előveszi az utolsó összesítést, ebben a hónapban körülbelül ötven tonna élelmet, tizenhét tonna higiénés terméket és három tonnánál is több gyerekek ellátásához szükséges dolgot osztottak szét a régió szállásai között.
– Vettünk harminchárom mosógépet, tizenöt bojlert, tizenegy hűtőt, mikrókat, tévét, fagyasztókat, vasalót és vasalódeszkákat, mosogatógépet, és felszereltünk kilenc konyhát. Ezeken kívül rajtunk keresztül mentek tovább kamionok Lembergbe, Ternopilba, Ivano-Frankivszkba, Csernovicba, Zaporizzsjába, Kijevbe és Bucsába. Ezekbe a városokba összesen több mint háromszáz tonna segélyt küldtünk, és ez a mennyiség folyamatosan nő.
Nem kell nagy gyakorlati érzék, hogy az ember belássa, ilyen tételben már csak megvenni lehet a dolgokat, nem csak adományként befogadni, aztán szétválogatni. Én pár kattintással tudtam adományozni a szervezet honlapján, mert jelenleg a pénz az igazi segítség, abból veszik meg Magyarországon azt, amit itt kiszállítanak.
Amit Isten nekünk szán…
Sokan becsapódó lövedékek, ágyúszó és rakéták elől viszontagságos utazás után érkeztek valamelyik kárpátaljai településre. Megkönnyebbültek, hogy van ágyuk, kapnak enni és tudnak fürdeni. De már hosszú hetek óta itt vannak, és nem mindenkinek jut jól felszerelt kollégiumi szoba, vagy befogadó házigazda. Ők például egy tornateremben alszanak sok más családdal együtt, és fáradtak, türelmetlenek, elkeseredettek. Mi lesz? És meddig lesz? Eléri a régiót a háború? Mivel teljenek a napok, lehet-e dolgozni, meddig kell másokkal osztozni a fürdőszobán? Miből élünk?
– Még nem hallottam különösebb problémáról, de az önkormányzatok most éppen ezen dolgoznak – mondja a kirendeltség vezetője. – Ötszáz nagyvállalat települt át Kárpátaljára az ország más részeiből, ha ezek beindulnak, lesz munka és lesz fizetés. Sokan tervezik, hogy majd hazamennek, de biztosan akad, aki marad. Többen visszaindultak már Kijevbe, hiába mondják, hogy korai. Szerencsére most kapható minden a boltokban, áruhiány Beregszászban és a környéken akkor volt, amikor Kijevet ostromolták az oroszok, és nem tudott jönni áru az ország más részeiből.
Sok menekült talált magának munkát, a segélyszervezet is felvett néhány embert. Például Szvetát, aki az iroda és a raktár munkatársainak főz. Ma bablevest, hajdinakását, pirogot, húst krumplival és finom kapros káposztasalátát. Férjével és kamasz fiával menekült Kijevből még a háború első napjaiban.
– Egy gyülekezeti konyhán dolgoztam, ott próbál a híres templomi kórusunk. Nekik főztem. Néha nagy közös ünnepségeket is tartottunk, azokra emlékszem legszívesebben. Hitben élek, és azt gondolom, Isten a tenyerén tart bennünket, elfogadom, amit nekünk szán.