Áttetsző leveleiket fölénk borítják a fák. A Somlyó-hegy lábánál sorakozó előkertekben tulipánok, nárciszok bólogatnak, egy udvarból angus marhák fordítják utánunk busa fejüket. A földút végén fényes fóliasátrak domborodnak a szántóföldek között. Apró alak tart a telek határa felé, messziről észrevesz minket, integet, majd szélesre tárja előttünk a Virágos Pagony kapuját.

Az eltűnt peóniák nyomában

Dorka története elválaszthatatlan a felmenőiétől. A növénytermesztés iránti elkötelezettsége, mondhatni, a vérében van.

– Dédszüleim mindketten kertészmérnökök voltak. Szerencsére még ismerhettem őket – meséli. Vargha Zoltán és Köhler Klotild a kertészeti egyetemen találkoztak. Nászajándékként Klotild édesapja a Margit-sziget híres főkertészének, Magyar Györgynek egykori, csobánkai kertészetét ajándékozta a párnak.

– A húsz hektáron állt egy Ybl Miklós által tervezett villa, ezzel együtt vették át a kertészetet a dédszüleim. Ötven alkalmazottjuk volt, amikor a kertészet a fénykorát élte, a faluban sokaknak adtak munkát. Magyarországon belül és külföldre is szállítottak virágokat. Híresek voltak a szakmájukban. A dédpapám egyébként folytatta a Magyar György által megkezdett nemesítést. Huszonkilenc bejegyzetlen peóniafajtájuk volt, amik a háború miatt örökre elvesztek.

A kommunizmus idején államosították a kertészetet, Zoltánt pedig úgynevezett – a kuláksághoz kellő földterület híján – „szellemi kulákká” nyilvánították. Mivel a dédpapa tevékenyen részt vett az ötvenhatos forradalomban, tizenkét évre Tápiószentmártonba száműzték, ott a mezőgazdasági szakiskola igazgatójaként dolgozott. Mire visszatérhetett Csobánkára, nyugdíjba vonult.

Dorka anyai dédpapája szintén kertész volt. A véletlen úgy hozta, hogy annak idején Vargha Zoltán kertészetében is dolgozott. A következő generációk azonban szakítottak a családi hagyománnyal.  

– Apukám kisgyerekként sok időt töltött a nagyszüleivel, együtt éltek az Ybl-villában. Megfordult a fejében, hogy kertészmérnöknek tanul, de végül villamosmérnök lett belőle, úgy gondolta, a kerttel mellette is tud foglalkozni. Sokat segít a Pagonyban. Mindig mondja, hogy hagyjam meg neki a traktorozást, mert imádja csinálni – mosolyog Dorka.

Járt és járatlan utakon

– Gyerekkoromban folyton a kertet túrtam, nagyon szerettem csinálni – emlékszik vissza Dorka. – Először mégis közgazdász szakra mentem, mert mindenki azt mondta, abban van a jövő. Fél év sem kellett, és rájöttem, nem akarok ezzel foglalkozni, szívesebben lennék inkább növények között.   

Dorka megszerezte a közgazdászdiplomát, de mellette elkezdte a kertészeti egyetemet, és virágkötő-tanfolyamokra járt. Később az Agrárminisztériumban helyezkedett el, szenvedélyének hétvégente élt, esküvőket dekorált a barátnőjével.

– A férjemmel akkor egy harmincöt négyzetméteres lakásban éltünk, ő minden pénteken elmenekült, amíg a barátnőmmel a konyhaasztalon kötöttük a virágokat. Azt már akkor észrevettem, milyen kicsi a magyar piacon a fajtaválaszték. Ha bemész egy virágboltba, az alapnövényeket – szegfűt, rózsát, liliomot, gerberát és liziantuszt – látod.

A Virágos Pagonyt Dorka egy egykori évfolyamtársával alapította. A kertészetet hat évvel ezelőtt, Fóton nyitották meg, kínálatával a nagybani piac vásárlóit, a nagykereskedőket és a virágkötőket célozták meg. A nemzetközi trendeknek megfelelő, itthon kevésbé ismert fajokat kezdtek termeszteni.

– A nagybanin csodabogárnak néztek minket. A magyar kertészetek nagy része egy-egy növény tömegtermesztésére áll rá. Kevesen vagyunk, akik sokféle növénnyel dolgozunk, mert nehezebb kezelni a különböző igényű ágyásokat, és a bevétel nem egyben, nagyobb összegben érkezik. Az idősebb kertészek próbáltak minket afelé terelni, hogy csak egy-két fajtát termesszünk.

De Dorkáék ellenálltak, és az első év nehézségei után lassan kialakult a váráslóközönségük. Egykori évfolyamtársával ma már külön utakon járnak, Dorka tavaly január óta egyedül képviseli a Virágos Pagonyt, de a kertészet népszerűsége töretlen.