Azt mondják, a családját nem választhatja meg az ember, de cserébe ott vannak a barátok. A barátnőket mi hívjuk-engedjük be az életünkbe, a szövetség pedig a szeretet és az öröm jegyében köttetik, az irányítás olykor mégis kicsúszik a kezünk közül. Megkérdeztem a barátnőimet, veszítettek-e már el barátnőt. Szinte mindannyiunknak van olyan történetünk, ami arról szól, hogyan lett vége egy barátságnak valamilyen külső körülmény miatt. Ilyenek a földrajzi messzeség, az időhiány vagy az, hogy a felnőtté válással a különbségek lesznek hangsúlyosak. Az ilyen eltávolodás olyasmi, mint a földkéreg lemezeinek lassú mozgása: érzékeljük, szeretnénk megállítani, de – többnyire – képtelenek vagyunk rá. Aztán vannak a földrengéstípusú sokkok: amire nem számítunk, ami durva pofonként ér. Hazugság. Becsapás. Megcsalás. Magyarázat nélküli eltűnés. Néha olyan egy barátság, akár egy búvópatak: hónapokon, éveken át nem beszélünk, de követjük egymás sorsát, aztán egyszer csak újból felvesszük a fonalat. Máskor pedig már nem lehet összekötni azt, ami elszakadt – de örökre emlékezni fogunk rá.

Barátság és üzlet

– Krisztivel hétéves korunk óta voltunk a legjobb barátnők – meséli a negyvenéves irodavezető, Bogi. – Öt éve közös üzletbe fogtunk: Kriszti külföldieknek akarta kiadni a lakását, de mivel maga is külföldön él, megegyeztünk, hogy mindent, amit helyben kell intézni, én csinálok: a vendégek fogadását, a lakás takarítását, előkészítését, a kicsekkolást. Két évig viszonylag simán mentek a dolgok, bár egyre több bonyodalmat okozott az, hogy Kriszti mindenáron magához vonta a szervezési feladatokat. Továbbra is ő tartotta a kapcsolatot az érdeklődőkkel, így fordulhatott elő, hogy a hajnali kettőre várt vendégek ötkor érkeztek: hiába jelezték a késést Krisztinek, ő nem adta át nekem az üzenetet. Ott kókadoztam éjszaka, miközben másnap dolgozni kellett mennem. Amikor ezt szóvá tettem neki, azzal felelt: „Ki vagy fizetve, nem?” Magyarul: ne pattogjak, egy szavam sem lehet. Ez a hangnem egy munkahelyen is rosszulesett volna, na de a legjobb barátnőmtől? Volt még pár hasonló eset, de az i-re az tette fel a pontot, amikor egy francia házaspár itt felejtette a telefonját, és kétségbeesve hívogattak, hogy próbáljam megtalálni. Felforgattam az egész lakást, de nem lett meg. Akkoriban Kriszti is hazalátogatott, egy lakásbemutatást át is vállalt tőlem. Saját pénzemen telefonálgattam Franciaországba, a pár nagyon kiborult, mert a telefon tele volt a gyerekeik fotójával, amik máshol nem voltak meg. Krisztit úgy három hónap múlva láttam viszont, és leesett az állam: a franciák telefonját használta. Magamból kikelve kértem számon, de ő csak megrántotta a vállát: neki pont egy ilyen kamerával rendelkező telefonra volt szüksége, nem nagy ügy, de ha engem ennyire zavar, akkor visszaadja. Ott nálam elszakadt valami. Úristen, ki ez a lány? Mikor változott így meg? Akire az életemet rábíztam volna, aki többször járt a lakásunkban úgy, hogy nem voltunk otthon, aki vigyázott a kutyámra… Megmondtam, hogy nem tudom tovább csinálni: sem az üzletet, sem a barátságot. Másnap bedobtam a kulcsot a postaládába. Huszonnyolc évig voltunk barátnők. Épp nemrég nézegettem a képeit a közösségi oldalon. Hiányzik, de nem fogok írni neki. Azóta nincs igazán szoros barátnőm, nem is hiszem, hogy így negyvenévesen még szert lehet rá tenni. Nekem ő jelentette a nagy barátságot az életemben, és ez már nem jön vissza.

Nekem lett gyerekem

– Egy hét különbséggel születtünk, egy házban nőttünk fel, az ő anyukája gyakran vigyázott rám is, és fordítva – emlékszik vissza a közgazdász Dóra. – Együtt nőttünk fel, együtt vészeltük át a kamaszkort is. Ő szelíd volt, és kedves, én morcos és dacos – szerintem miatta éltem túl a tinédzseréveket. Pezsgőt ittunk a tizennyolcadik születésnapunkon a közeli parkban, egymás vállán zokogtunk, ha szerelmi bánatunk volt, ismertük a másik családi titkait. Egyetem után én Pestre jöttem, ő pedig vidéken maradt, de még ezt is elbírta a barátságunk. Ő volt az esküvői tanúm. Aztán ami nekem sikerült, az neki nem: gyerekeim lettek, ő pedig csak álmodozik az anyaságról. Végigkísértem a kálváriáját, a próbálkozást, az inszeminációkat, a hormonkezeléseket, a lombikokat, a kétségbeesést, a csüggedést. Amikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok, gratulált, de később elmesélte, hogy utána muszáj volt kimennie a botanikus kertbe a kedvenc fájához, és órákig sírt. Ezzel együtt próbált velem örülni, meglátogatott bennünket az újszülött kisfiammal. Amikor a második babám született, azt mondta, ne haragudjak, de nem jön el, mert pillanatnyilag nem bírja elviselni egy kétgyerekes család látványát. Megértem őt. Megszakad érte a szívem. De magamért is. Nem szűnt meg köztünk a szeretet, de jelenleg nincs számunkra közös tér. Várok, visszavárom őt az életembe, ha majd készen áll rá.