Nemrég mentem az esedékes mammográfiára (ugye mindenki jár?!), a mosolygós asszisztensnő üdvözölt, én meg, ahogy kell, félmeztelenül igyekeztem fesztelenül viselkedni, miközben: ide álljon, erre forduljon, kezeket tessék fej fölé emelni. És akkor, derült égből, azt kérdezi a hölgy vidáman: na és hogy van, halad az írással? Állok ott toplessben, feltett kézzel: tessék, mivel hogy haladok? Hát a könyvvel!, vágja rá, és magyarázza is: a múltkor mesélte, hogy egy könyvön dolgozik. „És ön így emlékszik rá?ˮ„Persze hogy emlékszem, épp két éve volt.ˮ„Micsoda memóriája van! Nem haladok sehogy.ˮ „Nem baj, majd én mindig megkérdem, ha jön. Az egyik legnagyobb öröm itt nekem viszontlátni a pácienseket egészségesen – még jó, hogy emlékszem!ˮ

Bearanyozta a napom. Testközelből, páciensként ennyi élményem van nővérekkel, de jó néhány ápolónőt, Aranyanyu-díjasokat, a szakma legjobbjait ismerhetem – és tartom őket szuperhősnek. Olyanokat, akik hivatásuknak tekintik az ápolást, életfeladatuknak. Gardi Kati például, aki negyven éve „anesztes” – fogja a betegek kezét altatásnál, és fogja ébredéskor, de Földeákon is, ahol él, mindenkinek tudja gondját, baját, mindenkire figyel. Vagy a miskolci Sinka Eszter, aki háziorvos mellett dolgozott, több száz idős, beteg ember hétköznapjait tette ünneppé, jó szóval, kedvességgel. Ki ne felejtsem a győri Rogus Piroskát, aki szintén közel negyven éve dolgozik, hosszú éveken át vezetőként is „szolgálta” a betegeket, a frontvonalban, a sürgősségin is.

Ápolónak születni kell?

A szentesi Sebők Erika blogot, könyvet is írt hivatásáról:

„Ápolásra, gondozásra szoruló embereken segíteni, empátiával és felelősségteljesen mellettük állni és támogatni őket életük legnehezebb időszakában, törődéssel, szeretettel, mely sokat jelent számukra – a legtöbb, amit egyik ember nyújthat a másiknak. (…)

Honnan tudhatod, hogy ápolónak születtél? Vajon… Képes lennék-e szeretettel etetni, itatni, ápolni másokat? Tisztázni, itatni, ápolni másokat? Kimosni őket napjában többször, undor nélkül testük váladékaiból? Tudnám-e lágyan mosdatni, forgatni, emelgetni magatehetetlen, nehéz testüket, figyelni minden rezdülésüket?”

Erika válasza igen, már közel harmincöt éve, és lánya is követi a pályán.

Könyve, az Egy nővér mindennapjai leckét ad emberségből. Olyan szeretettel mesél napi munkájáról, olyan pontos és bölcs megfigyelések vannak benne rólunk, kiszolgáltatottságunk mértékéről és arról az alázatról, türelemről, amit akkor kell tanúsítaniuk a hivatás művelőinek, amikor a legsebezhetőbb állapotunkban vagyunk…   

Fizikailag, lelkileg az egyik legmegterhelőbb hivatás, és elsősorban nők végzik, mindenhol a világon. Hazánkban közel száznegyvenezren vannak, a szakápolóktól kezdve az asszisztenseken át a műtőssegédekig. Sok orvos vallja, hogy a nővérek a bástyák. Nélkülük egy orvos félkarú, és nem is óriás. Ők gyógyítanak, ismerik meg érdemben a betegeket, cserélik a kötést, adják be a gyógyszereket, vigasztalnak, etetnek, mosdatnak. Az ápolók közel fele hétvégén, éjjel is dolgozik, ahogyan éppen a műszak, a helyzet megköveteli tőlük. A pandémia elmúlt két éve embertelenül sokat követelt tőlük. Ráadásul az EU-statisztikák szerint mi, magyarok töltünk a legtöbb időt kórházban, egy kórházi tartózkodás átlagos hossza közel tíz nap.

Valóság a hit és lelkesedés között

Ezzel együtt az egészségügyi dolgozók sem anyagilag, sem erkölcsileg nincsenek méltón megbecsülve.

2020-ban nagy ünnepre készültek az egészségügy hétköznapjainak hősei: a brit királyi család fővédnökségével május 12-ére világszerte ünnepségeket terveztek, hogy el- és megismertessék munkájukat, és biztosítsák az utánpótlást, hiszen mindenhol a világon hiány van ápolókból: Kelet- Közép-Európát is elhagyják, a jobb feltételek reményében indulnak Nyugat-Európába dolgozni.

 „Nehéz volt nekem az élet Magyarországon, de hajtott a lelkesedés, a hit, a vágy, hogy valami változást hozzak létre, a vágy, hogy elismerjék a munkámat ebben a mindenki által jajdefontosnak ítélt szakmában, mint az ápolás. Valóban fontos, csak, mint minden szociális szakmában, a megbecsülés és a pénz marad el. Legyünk csak annyira altruisták, hogy szinte kedvtelésből űzzük a hivatásunkat, mert hivatás ez, napi tizenkét órában életeket menteni, talán nem hivalkodás, ha hivatásnak nevezem.

Én csak számolgattam fizetés után két nappal az aprót, meg hogy mennyi maradt kajára. Kerestem a kifogásokat, hogy miért nem tudok már megint a lyukas talpú csizma helyett újat venni télire, hogy miért hordom öt éve ugyanazt a kifakult kabátot. Hogy miért eszem általában csak tésztát, és miért rettegek már tizenötödikén, hogy mi lesz velem a következő fizetésig, ami két nap nyugodalmat jelent, amíg ki nem fizettem az albérletet, a számlákat meg a havi bérletemet, hogy aztán kezdhessem elölről a rettegést. Azzal biztattam magam, hogy kitartok, dolgozom, egyre többet és többet, és majd jobb lesz. Türelmes voltam, bizakodó.

Szép lassan beköszöntött a valóság, beékelődött a hitem és a lelkesedésem közé. Emberi életet akartam magamnak, élvezhetőt, minőségi szabadidőt, ételeket, családot, jövőt” – írja Keck Anna, a fiatal ápolónő, aki nehéz szívvel hagyta el hazánkat és folytatta hivatását Németországban.

Az elmaradt ünnep…

Az ünnepségsorozat 2020. május 12-én kezdődött volna, Florence Nightingale, a „lámpás hölgy” kétszázadik születésnapján. Februárban azonban lecsapott a Covid-járvány, és az egészségügyi dolgozók 0-24 órában küzdöttek, hogy minél többen éljék túl. A szkafanderbe öltözött, a kezelő padlóján alvó, arcukon a maszk által okozott sebeket viselő ápolók, gyógyítók képére mindannyian örökre emlékezni fogunk. Emberfeletti teljesítmény az övék, erejükön felül álltak helyt a pandémia frontján.

Így ünnepeltek ők.

De ki az a Florence Nightingale, akinek a modern betegápolás és a hivatás presztízsének megteremtését köszönhetjük?

Florence angol arisztokrata családba született 1820-ban, így volt esélye arra, amire kevés nőnek abban az időben: tanult filozófiát, matematikát, nyelveket – és statisztikus lett. Szülei kiváló partit szántak neki, de ő tizenhét évesen úgy érezte, küldetése van, nem mehet férjhez. Titokban elvégzett egy nővértanfolyamot, minden szabadidejét kórházakban töltötte. Szülei erre európai körútra küldték: ám Florence Düsseldorfban egy ápoló rend apácáitól tanulta a hivatást helyette. 1853-ban már önkéntes főnővér, kidolgozza saját elképzelését egy humánusabb kórházi ellátás megteremtéséről, amelynek alaptétele: „legelső követelmény egy kórház iránt, hogy ne ártson a betegnek”. A krími háború idején egy hadikórházban harmincnyolc nővért alkalmazva teremt modernebb intézményt: van tiszta víz, takarítanak, fűtenek, adnak enni. Nightingale vaskézzel irányított, és a halálozási arányt negyvenkét százalékról két százalékra csökkentette. Egyetlen – férfi (csak férfiak voltak) – orvos sem hitt neki, de ő statisztikusként számokkal érvelt. Ezzel a modern, bizonyítékokon alapuló orvoslás alapjait is lefektette. Ő szervezte meg a hadsereg orvosképzését, amely példaként szolgált a továbbiakban.

Hasonló a története a magyar Kossuth Zsuzsannának, aki, szintén háború miatt, bátyjától, Kossuth Lajostól kapott megbízást, hogy hadikórházakat hozzon létre: 1848-ban modern, működő rendszert teremtett – az osztrákok be is börtönözték a szabadságharc bukása után, és csak azért menekülhetett meg, mert a sebesült katonák tanúsították, hogy neki köszönhetik életüket.

Florence Nightingale kétszázadik születésnapját és vele együtt a világ ápolóinak napját nem ünnepeltük meg: de mindannyian ismerünk egy jó fej ápolót, akinek köszönetet tudunk mondani. Ahogy nekünk, úgy nekik is: minden jó szó számít.

Fotó: Getty Images