Na, ezt nézd meg!
Tudom mi ez! Az Aranyélet-molinóból készült, újra-feldolgozott táska!
Milyen, amikor az ember egy ilyen óriási molinón lóg a városban? Milyen szembenézni saját magaddal?
Teljesen természetellenes. Kicsit olyan, mint amikor visszanézed magad egy videón, csak még félelmetesebb. Normális esetben ilyen nem történik az emberekkel, hogy szembe jönnek magukkal két emeletes méretben. Furcsa és különleges érzés. Ijesztő – és persze azért kicsit menő is.
Mennyire menő és mennyire ijesztő?
Ha választani lehetne, én meglennék az efféle felhajtás nélkül. Ám mivel értékes produktumot hirdetett a plakát, így inkább menő volt. De mondjuk, ha egy cukros üdítő óriásplakátján lennék rajta, az kikészítene.
Mennyire próbált belemászni a személyiségedbe a felhajtás? Volt, aki segített abban, hogy kicsit távolabb tudd tartani magadtól?
Mivel tízéves korom óta színészkedem, így – mire elkezdődött a személyiségem tinédzser-kori elmélyülése és az egóm felfedezése –, megszoktam, hogy szerepelek. Az, hogy ez a munkám – öltözők, sminkesek, hogy játszom, forgatok –, gyerekkorom óta természetes volt. Az viszont, hogy ennyire ismertek lettünk az Aranyélettel, és hogy mindenhol felismertek, ijesztő volt. Éppenséggel el is szállhattam volna magamtól, de helyette megrémültem. Felerősödött bennem a megfelelési kényszer. Hogy mindig tökéletesen kell viselkedni, nehogy csalódást okozzak az embereknek. Meg, hogy amit mondok, elég érdekes-e. De úgy éreztem, ezt egyedül kell megoldanom.
Az idősebb pályatársak sem segítettek, hogy ne bolondulj meg ettől?
Általában nehezen kérek segítséget. De nagyon sokat segített, hogy példát vehettem róluk. Mondjuk egy sajtónapon, ami számomra a legnehezebb feladat, az tartotta bennem a lelket, hogy ránéztem Ónodi Eszterre, és láttam, ahogy vérprofin végigviszi, ugyanakkor egyáltalán nem veszi az egészet komolyan. Ott például megtanultam, hogy ha nem görcsölök rá, sokkal jobbakat tudok mondani. Ettől függetlenül továbbra is izgulok interjúk előtt.
De közben mégis mindenhol ott vagy, és megmutatod magad.
Ha szerepet játszom, nem vagyok szégyellős, az nem én vagyok. Amikor magamat kell adnom, az teljesen más.
A közösségi médiában magadat adod.
A motivációm itt is a szégyenlősség volt. Azt gondoltam, ha már ennyien figyelnek rám, akkor muszáj valami értelmeset mondanom. Nem merem posztolni a mindennapjaimat.
De miért ne hangosítsam fel azokat a dolgokat, amik szerintem a legfontosabbak?
Ezen kívül segítséget is jelentett egy-egy célkitűzésemhez az, hogy egy közösség előtt felvállaltam azt. Például a műanyagmentes kihívást lehet, hogy feladtam volna, ha nem látom, milyen lelkes fogadtatása van. Ha az árral szemben úszunk a jó irányba, érdemes együtt csinálni, sokkal könnyebb. Szerintem erre remek eszköz a közösségi média. És miért ne használjak valamit arra, amire jó?
Mikor vált meghatározóvá számodra a zöld gondolat?
Nem hirtelen jött, hanem folyamatosan épült, gyerekkorom óta. Zöldövezetben nőttem fel, és fontos elvonulási hely volt számomra a természet. Aztán beírattak egy ökotudatos általános iskolába, ahol belém nevelték az alapokat a szelektív hulladékgyűjtéstől kezdve az újrahasznosításig. Sokat kirándultunk, és minden osztályban volt kisállat, amiről gondoskodni kellett. Megtanultuk, hogy nem csak mi vagyunk a közösségben, hanem az állatok és a növények is. Sokat számít, hogy mindez ebben az életkorban vált alapreflexszé. Nyilván tinédzserkoromban háttérbe szorult ez a téma, mert akkor nekem is napi negyven darab új szájfényt kellett vennem az önkifejezésem jegyében. De aztán kinőttem ezt a részt, és amióta különköltöztem a szüleimtől, úgy kezdtem el kialakítani a saját háztartásomat, hogy minél kisebb legyen az ökológiai lábnyomom.
Tényleg lehet hulladékmentesen élni?
Nem. De törekedni lehet rá, és nagyon közel lehet kerülni hozzá.
Ossz meg velünk néhány tippet!
Először is mindenki menjen szemetet szedni és fát ültetni. Aztán, abba kell hagyni a természetre káros vegyszerek használatát. A citrom, az ecet, a szódabikarbóna ugyanúgy működik, mint negyven évvel ezelőtt. Továbbá igyekezzünk minimalizálni a becsomagolt élelmiszerek vásárlását. Járjunk piacra, csomagolásmentes boltba. Szervezettebb és átgondoltabb is lesz a vásárlásunk, és az impulzustermékek elkerülése miatt végül olcsóbban jövünk ki. A piacban a másik legjobb, hogy nincsenek egészségtelen műkaják. Szezonális, helyi zöldség-gyümölcsöket választhatsz, ez a testünk számára a legtermészetesebb táplálkozási forma.
Avokádó?
Dehogy eszem avokádót! Óriási az ökolábnyoma! Sokat olvasok a témában, így már nagyon hosszú a tiltólista: pálmaolaj, szója, újabban a hal, lassan a kávé és még sorolhatnám… Aztán, mindig van nálad szatyor és evőeszköz. A szatyrok is lehetnek textilből, de a törlőkendőid is otthon. Ha átállsz a ki- és elmosható háztartási cuccokra, egy idő után nem kell többet szivacsot, papírtörlőt, szalvétát venni.
Mi a helyzet a sminkkel és a divattal?
Nem értem, miért kell a nőkre minden nap smink. Tudom, hogy van, aki csak sminkben érzi jól magát, de szerintem nem annyira bátorító, hogy a nőknek azt tanítjuk, hogy reggel plusz harminc perc és egy bőröndnyi drága termék kell hozzá, hogy jól érezd magad. Én is szoktam sminkelni néha, tudom, hogy klasszisokkal jobban nézek ki tőle. De nem furcsa, hogy bennünk van ez az érzés? Hogy „ahogy kinézek, az biztosan nem elég jó”? Miért? A fiúknak meg akkor miért jó úgy az arcuk, ahogy van? Létezik az a helyzet, amiben a sminknek jelentése van, de a hétköznapokban egyáltalán nincsen rá szükség. Rengeteg csomagolás és egészségtelen vegyszer, amit bőrünk mind magába szív. A gyakori sminkkel igazából bántjuk és öregítjük magunkat.
Volt, aki a járvány idején sminkben vitte ki a szemetet.
Ez mondjuk teljesen érthető. Én például négy éve alig festem a körmömet, de amikor otthon ültem a karanténban pizsamában, időnként kifestettem, hogy érezzem, csaj vagyok. Néha kellenek ilyen ingerek. Nem kell lenullázni az élvezeteket. Elég, ha a mindennapokból kiiktatsz valamit, már jelentősen tehermentesíted a környezetet. De például új ruhát venni nyugodtan lehetne ciki. Most a fast fashion-re gondolok (idénydivat, a piacot gyorsan és olcsón új modellekkel elárasztó divat – a szerk.), mert a lokális, tervezői divatot mindig örömmel támogatom. A ruhaipar simán ott van a legnagyobb szennyezők között. Tudom, az önkifejezés fontos, de már annyira szuper használtruha-boltokat lehet találni! És biztosan van olyan barátnőnk, akikkel tudunk ruhát cserélgetni. Nemrég felhívtam egy ismerősömet, hogy kell-e ruha a gyerekotthonba, ahol dolgozik? Azt válaszolta, „Könyörgök, ne hozzál!” Állítólag mindenhol annyi ruha van, hogy alig tudják befogadni.
Az Instagramon azt üzened a fiataloknak, hogy békéljenek meg magukkal, és ne akarjanak másnak kinézni, mint akik igazából.
Egy kezemen meg tudom számolni, hányféle embertípust látunk a médiában. Ha valaki, aki épp tanulja szeretni magát, kilóg ezekből a skatulyákból, előbb-utóbb azt fogja érezni: valami nem stimmel vele, mert ő másmilyen. Ez nagyon káros a személyiségfejlődésre. Az állandó összehasonlítás a fókuszunkat is elveszi mindarról, ami fontosabb. Egyszerűen be kell látni, hogy egy szupermodellnek az a munkája, hogy tökéletesen nézzen ki. De ez nem természetes, nem magától ilyen, kemény munka van benne.
Még mindig ott van minden nőben, hogy az erején és a jókedvén felül teljesítsen, hogy mindig jobban nézzen ki. Miközben a világnak óriási szüksége van a nők erejére, okosságukra, ötleteikre.
Gondoskodás, empátia, kreativitás, intuíció – ezek a klasszikus női energiák. Jelenleg külsőségekre pazaroljuk magunkat – ez óriási hiba.
Mennyire tudod mindebbe magaddal rántani a követőidet?
Azt a kommunikációs formát választottam, hogy megmutatom, nekem miért fontos, amit csinálok. Megmutatom azt is, ha sikerül, és azt is, ha bénázok. Azt akarom, hogy a tudatos, minimalista élet legyen a menő, ahol figyelünk a valódi igényeinkre és tiszteletben tartjuk a természetet. A fogyasztói magatartásunk megváltoztatásával hatást tudunk gyakorolni a cégek működésére, sőt, a politika alakulására is. A vásárlóerőnk és a mindennapi szokásaink, döntéseink a legfontosabb választójogunk.
Nemrégiben egy elképesztően izgalmas afrikai tanulmányúton vettél részt – posztoltál is róla sokat az Instán. Mesélj egy kicsit a #ClimateofChange nevet viselő átfogó klímavédelmi programról!
Ez egy uniós DEAR program, amelyet itthon a Baptista Szeretetszolgálat visz. Célja, hogy felhívja a fiatalok figyelmét a legfenyegetőbb globális problémákra, hiszen az ő kezükben van a jövő. Ennek a programnak a mottója: Stop Climate Change – Start the Climate of Change, azaz, nyers fordításban, állítsuk meg a klímaváltozást, teremtsük meg a változás klímáját. Három éves a projekt, a fókuszban a klímaigazságosság áll. Hiszen a klímaváltozás hatásait jellemzően sokkal erősebben megérzik a harmadik világ országaiban élők, miközben a válságot a fejlett országok idézik elő. A program egyik tanulmányországa volt Kenya, ide utazhattunk a WeWorld Onlus olasz civil szervezet munkatársaiból és 13 európai ország egy-egy egyetemista diákjából álló csapattal, emellett hárman voltunk benne kommunikációs nagykövetként. A résztvevő diákok egy korábbi klímavédelmi vitaversenyen nyerték el az utazás lehetőségét. Elképesztően fontos, hogy ezek a 19-24 éves fiatalok, akik jogot, nemzetközi tanulmányokat, politikát, logisztikát, szociológiát tanulnak, testközelből megtapasztalhatták a klímaváltozás emberi arcát, hiszen ezek a motivált, érzékeny, nagy tettvággyal bíró fiatalok sokat tehetnek majd a jövőben a változásért.
Mi gyakorolta rád a legnagyobb hatást a kenyai út során?
Nagyon szeretem a déli féltekét, az ottani emberek közvetlen őszinteségét, de való igaz, hogy én ennyire távol még sosem jártam kulturálisan. Napokat töltöttünk el vidéki, hagyományos sárkunyhókban élő kisközösségekben – akár egy időutazás. A legcsodálatosabb, hogy megtapasztalhattam, mennyire alkalmazkodó az ember, bárhol képes életteret teremteni magának. A semmi közepén, hét kilométerre a legközelebbi víznyerő helytől emberek élnek boldogan, elégedetten – csak a legszükségesebbekkel körülvéve, mindenféle felesleges tárgy nélkül. Láttuk, mekkkora gondot okoz számukra az egyre növekvő vízhiány, ismét meggyőződhettem arról, hogy a környezetvédelem nem a természet védelmét jelenti, hiszen a természet nagy túlélő, hanem az emberi élet védelmét.
Az Egykutya sikere után itt az újabb popup színházi előadás. Úgy tűnik, bejött a műfaj a közönségnek.
Remélem! Májusban mutattok be Vígh Anita A te anyád darabját, ami egy családi dráma: egy hatalmas egoval bíró édesanya és két lánya záródik össze a karanténban. Magunk közt viccből Kardashianéknak hívjuk ezt a három nőt. A darabban ugyanúgy jelen van a sötét humor, ugyanakkor a nézők szerint eléggé megrázóra sikerült.
Tervek a nyárra?
Reményeink szerint két év szünet után ismét lesz Zengető Fesztivál, ami az ökotudatos, összművészeti rendezvényünk, de idén már a Tű Fokán Fesztivál szervezői csapatában is dolgozom. Emellett elvisszük az Egykutyát Kapolcsra, és itt a Petényi pajtában beszélgetéseket is vezetek majd különböző izgalmas karakterekkel, művészekkel. De ez egyben kikapcsolódás is a számomra, hisz én nem érzem munkának azt, hogy mondjuk a Harcsa Veronikával beszélgetek egy jót. És szeretnék több időt szentelni az új szerelmemnek, a face yogának is.
Na, erről mesélj mindenképp!
Ez az új szakmám! A face yoga metódus kifejlesztőjétől, Fumiko Takatsutól tanultam, tőle szereztem arcjóga tanári képesítést. Megértettem, hogy a szépség egy tanulható dolog, és tulajdonképpen az önmagunkhoz való viszonyt jelenti. Az face yoga nem csupán egy az arcot fiatalon tartó módszer, hanem megtanít beleszeretni a saját tükörképünkbe. Hatására megváltoznak azok a szokásaink, amik az arcvonásainkat formálják – a lehető legpozitívabb irányba. Az üzenete képvisel mindent, amit a tudatosságról, a testi-lelki szépségápolásról és a nők erejéről gondolok. Bátorít és kontrollt ad. Szeretném minél több embernek megmutatni, továbbadni.
Kiemelt kép: Smagpictures.com / Piroska Olajos
