A hírekben olvastam, hogy egy kínai egyetemen online is le lehetett vizsgázni úszásból. Ez nagyon elgondolkodtatott arról, hogy mi minden válik virtuálissá az életünkben, és mi az, amihez még szükség lesz a hús-vér valónkra.
A digitalizálódó világban nyíló lehetőségek csodálatosak. Szeretem, hogy online intézem a bankügyeimet, online foglalok vonat- és színházjegyet, online beszélgetek a világ másik felén élő interjúalanyommal, online is tarthatjuk az értekezleteket, sőt, még egy komplett magazint is el lehet küldeni a nyomdába egyetlen laptop mögül. Több barátnőm is van, aki online ismerte meg a férjét, online edzésprogramot követünk, online járjuk be a múzeumokat és online megyünk terápiára.
A legjobb barátnőimmel egyre kevesebbet találkozom, mert mindannyian rohanunk. Viszont amikor csak lehet, felhívjuk egymást, a csetfolyamunk révén forródróton követjük egymást. Amíg más nem tud olyat mondani a barátnőmről, amit én ne tudnék róla és viszont, addig tulajdonképpen így, távkapcsolati üzemmódban is közel érezzük magunkat egymáshoz, legalábbis ez is jobb, mint a semmi. Mindez csupa jó dolog, miért érzem mégis úgy, hogy a nyelvem hegyén van egy „de”?

Szűkül a tér

Talán azért, mert meg is rémisztenek azok a víziók, amelyek hamarosan valósággá válnak (vagy már valósággá is váltak, csak lemaradtam). A metaverzumban avatárjaink lesznek, akik az online térben sétálnak, dolgoznak, pénzt költenek és kapcsolatokat kötnek. Vajon azok is mi leszünk még?
Az már a húsz évvel ezelőtti Sims valóságszimulációs játékban is megtörténhetett, hogy az én virtuális figurám flörtölt a te virtuális figuráddal, miközben a valódi házastársaink mellettünk aludták az igazak álmát (ez már megcsalás?). A metaverzumban azonban minden még durvább lesz, már csak azért is, mert a felhasználói élmény abszolút valósághű. Sajnos már nemi erőszak is történt a metatérben…
Nem is mernék mélyebb elemzésre vállalkozni, mert nem igazán értek ezekhez a virtuális univerzumokhoz, egyszerűen csak elkezdtem azon gondolkodni, meddig bővül, meddig bővülhet azoknak a tevékenységeknek, folyamatoknak, élményeknek a köre, amelyek helyettesíthetővé tesznek engem? Vagy máshonnan: meddig szűkül az a tér, amelyben nem szükséges teljes valómmal jelen lennem? Még csak azt sem mondanám: „ahol nem kell éreznem”, hiszen a virtuális történések során átélt élmények igencsak valóságos érzelmeket képesek kiváltani, gondoljunk csak az online bullyingra, vagy amikor szerelembe esünk a csetpartnerünkkel.
Mindig arra jutok, hogy a testi érzeteink, a fizikai ingerek érzékelése, a tevőleges cselekedeteink (és az ezek által kiváltott érzelmek) azok, amik teljesen a mieink maradnak, amik nem tudnának virtuálisan, áttételesen, közvetítő közegben megvalósulni. A szülés euforikus fájdalma. A gyereked hajának illata, miközben befészkeli magát az öledbe. A párod énekhangja. Vagy horkolása.

Az izmaid feszülése sportolás közben. A libabőr a combodon, amikor belegázolsz a tengerbe. A szomjúság, miután elsóztad a spenótfőzeléket. Ezek azok a láthatatlan, de annál erősebb fonalak, amelyek a valóság talajára horgonyozzák a létezésemet.

Elkezdtem keresni ezeket az érzeteket.

Vajon hol?

A múltkor egy kedves interjúalanyommal kellett beszélnem, akivel általában telefonon konzultálunk. Már több éve „ismerem”, és rádöbbentem, hogy személyesen még sohasem találkoztunk, így aztán hirtelen ötlettől vezérelve felvetettem, hogy ezúttal fussunk össze igazából. Persze, több időbe került a dolog: körülbelül ötször annyiba, mintha csak telefonon beszéltünk volna, ha felszámolom a (rendes) felöltözést, a sminkelést, az oda- és a visszautat, valamint azt, hogy egy kis csevegéssel még elnyújtottuk az időt. Több pénzbe is került, tekintve az útiköltséget és a kávéházi fogyasztást. És több energiát vett igénybe. De mégis, az egyik legjobb élményem volt aznap, mert egymás szemébe tudtunk nézni, és tartalommal töltöttük meg azt a frázist, hogy „élvezni egymás társaságát”.
Szeretném használni a technológiai fejlődés nyújtotta lehetőségeket, de nem a virtuális térben szeretném megélni az élményeimet. Remélem, lesz lehetőségem erre a jövőben is. Mert mostanában folyton egy Kundera-regény címébe botlok gondolatban: Az élet máshol van.

Kiemelt kép: Getty Images, portré: Emmer László