Emlékszel még, milyen illata volt a nagymamád almás sütijének? És a hétvégi fogócskázásokra a szomszéd gyerekekkel? Esetleg arra, hogyan csúfoltak, miután félig leragasztott szemmel jöttél ki a gyerekorvostól? A korai gyerekkorban szerzett jó és rossz tapasztalatokra többnyire mindannyian emlékszünk – de ha mégsem, a bennünk szunnyadó belső gyerek – különböző viselkedésminták formájában – felnőttként is emlékeztetni fog rájuk. Elsőre igencsak ködös és kevésbé kézzelfogható gondolat, de jóval nagyobb hatással van ránk, mint azt hinnénk. A pszichológiatudomány szülői-, felnőtt- és gyermeki énállapotokat is vizsgál, ezek közül pedig a gyermeki-én az egyik legmeghatározóbb területe a személyiségfejlődésnek. De mégis mihez kezdhetünk vele felnőttként? Hogyan hat ránk, amikor szülővé válunk? És egyáltalán, miről ismerhetjük fel? Mirk Zsófia pszichológust kérdeztük.
Mit is jelent pontosan a gyermeki én-állapot? Hogyan lehetne körülírni?
Úgy kell elképzelni, mint egy születésünktől bennünk lévő magot, ami a meghatározó élményeinkből fejlődik. Ezt a magot elsősorban a családi élet formálja, lelki fejlődésünk szempontjából pedig nagyon fontos, mondhatni, a legesszenciálisabb én-részünk, ami felnőttként is elkísér bennünket, és gyakran megjelenik minden szituációban. Tulajdonképpen az érzéseinken keresztül kerülhetünk kapcsolatba a gyermeki énünkkel, ami alkalmazkodott, szabad és megsebzett is lehet – kinek milyen élményei voltak élete kezdetén.
És mitől alakulhat ki bennünk a megsebzett belső gyermek?
Megsebzett gyermekről például akkor beszélünk, ha a családban nem volt jellemző az érzelmi kommunikáció. Ebben az esetben felnőttként komoly gondjaink adódhatnak az érzelmek felismerésével és szabályozásával. De ha a szükségleteink nem voltak megfelelően kielégítve a különböző szinteken, ez mind ezt a belső magot érinti, tehát ez szenvedett hiányt vagy sérülést. Ennek legsúlyosabb formái a gyermekkori traumák.
Tekinthetünk felnőttként a gyermeki énre egyfajta szunnyadó állapotként, ami akkor ébred fel bennünk, ha krízishelyzetbe kerülünk?
Abszolút. Igazából minden élethelyzetben jelen van, ami érzelmileg megérint minket. Ha nagy változásokon megyünk keresztül, vagy éppen nem tudunk magunkra elég időt fordítani, a bennünk szunnyadó gyermek jelezni – mondhatni úgy is, hogy „ordítani” – fog a figyelemért, ha elhanyagolva érzi magát.
A sírás és ordítás pedig a gyerekek legfontosabb kommunikációs eszköze.
Igen. A hiszti, a sírás és ordítás egyfajta túlélési eszköz az alapvető szükségletek kielégítésére, ami a felnőttkori viselkedésmintákkal is párhuzamba hozható. Hogy ki milyen mintákat produkál felnőttként, az arra is rámutat, hogy hol keletkezett hiány a gyerekkori érzelmi kielégülésben.
Felnőttként miről ismerhetjük fel, amikor egy adott szituációban a gyermeki én beszél belőlünk?
Amikor túlzott mértékben udvariasak vagyunk, alárendelődünk, túlságosan engedelmesek vagyunk, vagy pont az ellenkezője: manipulálunk, duzzogunk, haragosak vagyunk, lehangoltak vagyunk, ítélkezünk és kritizálunk. A maximalizmus például az egyik legjellemzőbb gyermeki én-reakció. Tapasztalataim alapján rengetegen ember küzd teljesítménykényszerrel, ami a megsebzett gyermeki énre utal – akitől valószínűleg azt várták gyerekként, hogy mindenben tökéletes legyen, és a szülői szeretetet is a teljesítmény határozta meg. Tulajdonképpen ott akad meg a fejlődés, ahol a szülők nem tudják kielégíteni a gyerek érzelmi szükségleteit. Ezért történhet, hogy felnőttként úgy reagálunk bizonyos szituációkban, mintha gyerekek lennénk. Erre jó példa lehet, amikor teljesen inadekvát módon egy felső vezető meeting közben dührohamot kap, mert valami benyomta nála azt a bizonyos piros gombot, és nem tud uralkodni az indulatain. Ezek mind a belső gyermek hiányállapotaira utalhatnak.
A nárcizmus egyébként szintén nagyon gyakori jellemző. Gyerekként alapvető, hogy kezdetben ne ítéljen meg minket a szülő vagy a gondozó, tehát feltétel nélkül szeressenek. Mivel a szülő mércéjén keresztül fejlődik a gyerek, fontos éreznie, hogy bármit is csinál, elfogadják. Egy olyan gyerek, aki mindezt nem kapja meg, a nárcisztikus igényeitől megfosztott belső gyermeki énjével együtt fog felnőni – kielégíthetetlen szeretet- és figyelemvággyal, állandó visszajelzést várva az emberektől. Egy ilyen felnőtt igényeit soha nem lehet teljesen kielégíteni – hiszen ezek tulajdonképpen egy kisgyermek alapvető szükségletei.
Későbbi döntéshelyzetekben mennyire befolyásolhat minket a gyermeki énünk?
Az érzelmi alapú döntések ehhez az én-részünkhöz köthetők, ami nem biztos, hogy minden helyzetben kedvező, hiszen ezek akár egy legbelül tomboló, dühös kisgyerek irracionális döntései is lehetnek. Éppen ezért nagyon fontos minél előbb felvenni vele a kapcsolatot – a gyermekkori énnel a szakirodalom is foglalkozik, és felnőttek esetében a saját terápiás tapasztalatom is az, hogy előbb vagy utóbb mindig oda lyukadunk ki, hogy hol és miben sérült a bennünk szunnyadó gyerek.
Mit tehet az, aki felismeri magában ezt az úgynevezett „kicsi-ént”?
Ha adott egy szituáció, amelyben az említett módok egyikén reagálunk, és nem értjük, hogy miért, akkor mindenképp érdemes feltenni magunknak egy nagyon egyszerű kérdést:
„Mire van valójában szükségem? Mit szeretnék igazán?”
Képesnek kell lennünk arra, hogy meghalljuk a választ, ami nagyon sok formában – és nem feltétlenül azonnal – jelentkezhet. Ha nagyon gyakorlatiasak szeretnénk lenni, érdemes minden nap legalább 20 percet eltölteni azzal, hogy egy kicsit önmagunkra hangolódjunk. A válasz nemcsak gondolatok, de érzések, álmok és vágyak formájában is jelentkezhet. Ehhez mindenképp arra van szükség, hogy lecsendesítsük az elménket, és valamelyest saját magunkra tudjunk fókuszálni. Erre vonatkozóan rengeteg tanulható technikát elsajátíthatunk a relaxáción és a meditáción át egészen a pihentető forró vizes fürdőig. Aki érzi magában a kreativitást, akár levelet is írhat múltbeli megfelelőjének. Csak képzeljük el, mai fejjel mit mondanánk annak a kicsi lénynek a múltból, ha egyszer csak itt teremne előttünk?
Az mennyiben rombolhatja a szülő-gyerek kapcsolatot, ha az anya vagy az apa nincs tisztában a saját belső gyermekének igényeivel? Így hogyan tudja kielégíteni a már meglévő csemete szükségleteit?
Igen, ebben van egy látszólagos ellentmondás – mert nem megugorhatatlan, hiszen együtt is lehet majd gyógyulni a gyerekkel. Amikor szülővé válunk, minden figyelmünkkel a gyerekünkre fókuszálunk – főleg a kezdeti időszakban. Ilyenkor szinte kivétel nélkül minden édesanya belecsúszik abba a hibába, hogy elhanyagolja a saját belső szükségleteit. A gyerekünk igényeivel együtt valahogy el kell kezdeni párhuzamosan gondozni a saját szükségleteinket is. Ellenkező esetben – amikor csak és kizárólag a gyerekünkre tevődik a fókusz – a saját belső gyermekünk egyre csak ordít és ordít. Ennek előbb vagy utóbb olyan szülő lesz az eredménye, aki kiégett, depressziós, a gyerekét boldoggá tenni képtelen ember. Ez a fajta érzelmi elhanyagolás pedig generációról generációra képes áramlani. Éppen ezért nagyon fontos önismeretet gyakorolni a szülővé válás előtt (is), hiszen könnyebb dolga lesz annak az anyának és apának, akik tisztában vannak a nehézségeikkel.
Amikor szülőkké válunk, bizonyos értelemben újraéljük a saját gyerekkorunkat,
legyen szó pozitív vagy negatív élményekről. Ilyenkor az elfojtott érzések is felszínre törhetnek – ez az úgynevezett árnyékrészünk, ami átfedésben lehet a bennünk szunnyadó gyerekkel. Ez sokaknál a szülővé válás időszakában kezdődik, vagy ott lesz sokkal intenzívebb. Ha mindezt képesek vagyunk tudatosítani, akkor kijelenthetjük, hogy ráléptünk a gyógyulás útjára. Ha a szülőség nehézségeit sikerül egy picit átkeretezni – egyfajta tanulási és önismereti folyamatként értelmezni –, és hagyni, hogy ne csak én tanítsam a gyereket, de a gyerek is engem, abból a kezdeti nehézségek ellenére is születhetnek nagyon szép megélések.
A gyermeki én-részhez egyébként pozitívan is kapcsolódhatunk? Tehát nem csak a negatív érzéseinkért felel?
Akkor is a gyermeki énnel kapcsolódunk, amikor felszabadult örömöt élünk át. Ilyen lehet egy szívből jövő nevetés, közös játék a gyerekekkel, vagy bármilyen kreatív tevékenység. Egyébként nagyon jó terápiás módszer, ha megpróbálunk úgy játszani a gyerekünkkel, ahogyan arra a saját belsőnkben élő gyereknek is szüksége lenne. Ilyenkor kicsit félre kell tenni a szülői-ént, és hagyni, hogy a puszta tevékenység örömére koncentráljunk.
Ne felejtsük el felnőttként sem, hogy játszani, játékosnak lenni jó
– ezek ugyanis óriási töltekezési források a szülő-gyerek kapcsolatokban. A lényeg az, hogy képesek legyünk megtartani az egészséges egyensúlyt – a gyermeki én ugyanis az egyik legősibb és legértékesebb részünk, ami nemcsak ránk, de a gyerekeinkre is hatással lehet.
Olvasnivaló a témában a szakértő ajánlásával
John Bradshaw: Vissza önmagunkhoz – A bennünk élő gyermek felfedezése
A pszichológiai és pszichiátriai szakrendeléseken jelentkezők nagy száma bizonyítja, hogy sok embert gyötörnek lelki panaszok. Nem vagyunk egészségesek. John Bradshaw-t saját személyes sorsán túl ez is ösztönözte öngyógyító módszere kidolgozására. A szerző a pszichológia tudományában jól ismert elméletre, Eric Werner tranzakció-analízisére építi módszerét, amely szerint felnőttkori személyiségünk három részből áll: gyermeki, felnőtt és szülői énből. E részek kölcsönhatásban vannak egymással, alakítják egymást. A felnőttkori lelki zavarok a legtöbb esetben gyermekkori sérülésekre vezethetők vissza. Ezért elsősorban annak megismerésére és meggyógyítására van szükség ahhoz, hogy felnőtt, illetve szülői énünk kiegyensúlyozott lehessen. Hogyan tárhatja fel és elemezheti valaki önmaga is gyermeki énjét, annak sérüléseit? Hogyan adhatja meg számára mindazt, amiben egykor hiányt szenvedett, amit sem a család, sem az iskola nem adott meg annak idején?
Kiemelt kép: Getty Images