A reggeli forgatagban, amikor beáll egy vonat a peron mellé, hamarosan szinte elsodorja az embert a tömeg. A büféknél sokan vásárolnak valami reggelirevalót, és rohannak tovább a buszokhoz, villamosokhoz. Egy-egy elektromos furgon megpróbál áthatolni a tömegen, fel-feltűnik néhány forgalomirányító vasutas és egy-egy kalauz. Papné Kecskés Melitta is kalauz, hivatalos nevén jegyvizsgáló, ő száll fel velünk a Szob felé 8.07-kor induló vonatra. Van még egy hivatalos kísérőnk, Urbán Attila, a MÁV helyettes szóvivője, aki abban lesz segítségünkre, hogy kicsit a színfalak mögé tekinthessünk. Hamar kiderül azonban, hogy maga is végigjárta a ranglétrát, egykor Délegyházán kezdte a pályáját forgalmi szolgálattevőként. Ahogy a forgalmisták rengetegféle fajtáját sorolja, mintha csak egy vers volna, rá kell eszmélnem, hogy a vasút egy külön világ, sokféle speciális feladattal, olyasmikkel, amikkel utasként egyáltalán nem találkozunk.

A 70-ES VONALON

Egy felújított vasúti kocsira szállunk, ebben már nem lehet a bőrülésekhez tapadni, ahogy régen. A zónázó vonaton alig ül valaki, csak néhányan jönnek ezzel a járattal hazafelé, főleg éjszakai műszakból. Melitta, aki épp ma vette fel először új egyenruháját, hamar túlesik a jegyvizsgálaton. A maradék időben pedig elmeséli, hányféle vizsgán kell átjutnia azoknak, akik a vasúton szeretnének dolgozni. A jegyvizsgálói tanfolyam mindössze három hónapos, de a tudásukat folyamatosan korszerűsíteniük kell, negyedévente vannak oktatások, és évente vannak kisebb vizsgák, háromévente pedig újra kell vizsgázniuk. Az „anyagot” azonban a leghatékonyabban élesben lehet megtanulni. Ott van például a vasúti földrajz, amikor kívülről kell fújni, melyik állomás után melyik következik. Kovács Péter a barátjával utazik Vácra, mindketten éjszakai műszak után vannak, felszabadultak, és beszélgetnek. Kiderül, hogy egykor együtt zenéltek, Péter volt a gitáros, barátja az énekes, most azonban már mindketten dolgoznak, ő okleveles ápolóként az egyik budapesti kórházban. Az éjszakás műszak este háromnegyed héttől reggel háromnegyed hétig tart, legtöbbször ezt a járatot éri el. Azt meséli, már nem próbál elszundikálni rajta, mióta egyszer régebben elaludt, és Párkánynál ébredt fel.

– Naponta átlagosan több órát utazom. Ez a járat elég gyors, 25 perc alatt Vácon vagyunk, de az utastájékoztatás nem túl jó, és a tisztasággal sem vagyok elégedett. Az is elő szokott fordulni, hogy késik a vonat, a csatlakozó vonatok viszont nem várják be Vácon az utasokat, ami sok kellemetlenséget okoz. Szerencsére a munkahelyem fizeti Start-kártyával az utazási költségeket, ami nagy könnyebbség számomra, ha ez nem így lenne, nem is dolgoznék ebben a kórházban.

Még elbeszélgetünk, mert a vonaton valahogy megnyílnak az emberek, az ismeretlenek is ismerőssé válnak egy pillanat alatt. Így derül ki, hogy másfél év együttélés után esküvőre készül a választottjával. Még van időm sok boldogságot kívánni, de aztán le kell szállni, mert máris Vácon vagyunk.

AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK, A JOLLY JOKER

Ahogy leszállunk, az állomásfőnök aszszony, Donko Dorottya fogad bennünket. Az állomást 2015-ben újították fel, a váróban nagy, tiszta, világos tér fogad, az elektronikus kijelzőkön minden induló és érkező vonat megjelenik. Nincsenek sokan, néhány diák várakozik hatalmas táskákkal a teremben. Vác frekventált szolgálati helynek számít, elsőcsoportos állomás, ami annyi tesz, hogy a legforgalmasabbak közé tartozik.

Most csend van a forgalomirányító irodában is, Nagy László rendelkező forgalmi szolgálattevő épp nagy bögre kávéjából iszogat, amikor megérkezünk. Előtte a számítógépes monitor, amely a vonatok útját követi nyomon másodpercről másodpercre. Mindig, még ebben a nyugalmas időszakban is történik valami, jön egy telefon, lezárul, kinyílik egy sorompó, engedélyt kér egy vonat az áthaladásra, és mindent be is kell könyvelni azonnal a naplóba, mert az írás megmarad, a számítógépes rendszer viszont bármikor elszállhat.

– Mindennek nyoma kell, hogy legyen – mondja Nagy László. – És mindenre nagyon kell figyelni, az emberekre, az utasokra, a vonatokra – és lelkesen magyarázni kezdi, mit is lehet látni a számítógépen. A piros vonal magát a vonatot jelöli, egy-egy ikon jelzi a váltókat, a sorompókat, ezen követhetjük a vonat mozgását, az esetleges forgalmi akadályokat. Már a számítógépes rendszeren lehet állítani a váltókat, nem kell tényleges emberi erő hozzá. A rendszer nem is engedélyez olyan állítást, ami veszélyes lehetne. Őszintén szólva, elég nehezen értem a magyarázatot, az állomásfőnök asszony azonban megnyugtat, hogy ez az, amit igazán csak a gyakorlatban lehet megtanulni, akkor, ha az ember már érti az állomás működését, tudja a váltók kezelését, az indulás, az érkezés szabályait. Kinyitja a szekrényt, ott sorakoznak a könyvek, amelyeket tudni kell oda-vissza ahhoz, hogy valaki betölthesse ezt a pozíciót, majd egy másik szekrényt is mutat, ahol a szintén aktuális rendelkezések sorjáznak. Neki magának szinte minden munkakört képesnek kell lennie ellátni, igazi jolly joker, akit éjjel is felhívhat bárki, ha valami miatt azonnal kell dönteni. Anynyi könnyebbsége van, hogy mióta megszületett az első gyermeke, tizenhárom évvel ezelőtt, állandó nappali szolgálatba kérette magát. A többiek viszont „négyes túrban” dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy tizenkét órás nappali műszak után másnap este kell bejönni ismét. Ekkor ismét tizenkét óra éjszakai műszak következik, aztán negyvennyolc óra pihenés, majd kezdődik az egész elölről. Nehézség akkor adódik, ha valaki megbetegszik, akkor a helyettesítés miatt minden borul. Az állomáson mégis örömmel dolgoznak az emberek, nehezen fogalmazzák meg, hogy miért, ez a vasutasság varázslata, amiben talán az a legnagyobb misztikum, ahogy a sok kis egymásba fonódó részlet egyszerre nagy egésszé válik. Rengeteg ember összehangolt munkája eredményezi azt, hogy (többnyire) időben megérkeznek a vonatok, az utasok leszállnak, és szaladhatnak tovább. A „vasutas vér” is szerepet játszhat abban, hogy valaki miért lesz a vonatozás szerelmese, Dorotytyának például az apja és a nagynénje is a vasútnál dolgozott, ő maga pedig végigjárta a ranglétrát, volt forgalmi szolgálattevő, technológus, üzemmérnök, forgalmi koordinátor, személypénztáros.

– Nem könnyű a családdal összeegyeztetni ezt a munkát. Nekem három fiam RIPORT van – árulja el –, a nagy tizenhárom éves, az ikrek hatévesek, de még mindig örömmel jövök be. Nincs két egyforma nap, és amikor az ember azt hiszi, hogy már nem jöhet semmi új, akkor megint történik valami, amiből ismét tanulni lehet. Változnak a szabályok, változik a rendszer, mindig van valami technikai újdonság. A nagyfiam már most megfertőződött, gyerekvasutas a Széchenyi-hegyen.

HAZAFELÉ

A pénztárakhoz is ellátogatunk, és fotós kollégámmal Szépold-Szalai Erikánál váltunk jegyet, aki előtt most épp nem áll sorban senki. Nála lehet nemzetközi jegyet is vásárolni, ami egy kicsit bonyolultabb művelet, mint a belföldi, akár negyven percet is igénybe vehet.

A váróban két nyugdíjas hölgy várakozik, kávézgatnak a vonatra várva, még ráérnek, ezért velem is szívesen elegyednek szóba. Egyikük, Soltész Istvánné hivatalos ügyeket jött intézni Vácra Erdőkertesről. Elárulja, hogy tizenöt éve nem ült vonaton, és most nagyon meglepődött az új járatokon, amelyek tiszták voltak, és gyorsak. Mi is ilyen új vonattal utazunk visszafelé, ezúttal a 71-es vonalon. A peronon összefutunk Szabó Ferenc külső forgalmi szolgálattevővel, akinek többek között az is a feladata, hogy átadja a mozdonyvezetőnek a vonat menetrendjét. Ebben azt is rögzítik, hogy az egyes pályaszakaszokon mekkora sebességgel haladhat a vonat. Van olyan, ahol csak hússzal, mert a pálya alkalmassága kizárólag ezt teszi lehetővé. Aztán szaladunk a mozdonyvezetőhöz, hogy még indulás előtt válthassunk vele pár szót. Egy kis folyosón kell áthaladnunk a motorvonat belsejében, hogy előre juthassunk a vezetőfülkébe. Veres Imre azt magyarázza, mennyivel egyszerűbb a motorvonat kezelése a mozdonyénál. Itt egyben van minden, egy kart kell működtetni indulásnál, fékezésnél. De a műszerfalon ott az utastájékoztató, a mozdonyfelügyeleti berendezés, a rádiókapcsolat, minden, ami szükséges lehet az úton.

– Szeretni kell ezt a munkát, és a családnak is tolerálnia kell, hiszen négyes túrban dolgozni azt jelenti, hogy mindig máskor van otthon az ember. De szeretem csinálni. Sok kisfiúnak az az álma, hogy mozdonyvezető legyen, nekem is ez volt, és nekem meg is valósult. Ma már a lányok is álmodhatnak erről, mert motorvonatot nők is vezethetnek. Most is dolgoznak már néhányan. Igaz, nekem nehéz megszokni, amikor bejövök a fülkébe, és egy női ridikült látok a pulton…

Indulásnál már az első kocsiban ülünk, rajtunk kívül alig van utas, viszont az állomásfőnök asszony is velünk tart egy darabig, mert Vácrátóton leszáll az ott dolgozók munkáját ellenőrizni. A Flirt tényleg modern, tisztaság mindenütt, kulturált ülések, wifi és hálózati csatlakozó. Viszont lassacskán döcögünk, hússzal, negyvennel, a leggyorsabban nyolcvannal, hiába mehetne akár százhatvannal is. A menetrendnek megfelelően meg-megállunk, és ahogy haladunk, úgy telik meg a vonat. Sokféle emberrel utazunk együtt, van itt indiai férfi , egy fiú vakvezető kutyával, fiatal lányok, munkába igyekvő nők, férfiak és nyugdíjas urak. Egyikük találgatni kezdi, vajon miért fényképezünk. Ekkor elárulom, hogy honnan jöttünk, és hamarosan kedélyesen csevegni kezdünk. Négyes ülések vannak egymással szembefordítva, Fabó László szerint ez igazi közösségképző erő. Ő épp a szomszédasszonyával utazik vissza Őrbottyánból Budapestre, és ha nem volna a hosszú vonatút, egyáltalán nem ismernék egymást. Azt is elárulja, hogy évek óta szó van a pályafelújításról, hogy kétvágányosra bővítik ezt a szakaszt, de ez máig nem valósult meg.

A jegyvizsgáló közben a jegyeket kéri, akinek elektronikus, azaz mobiltelefonon bemutatható vagy otthon nyomtatható jegye van, annak a QR-kódját egy speciális okostelefonnal olvassa le. Van, aki itt váltja meg a jegyét a kalauztól egy modern mobil jegykezelő-készülék segítségével. Kun Enikő az ablak mellett ül, és a telefonjába mélyed. Szerinte az új Flirtök sokkal kényelmesebbek, mint a régi vonatok, és jobban betartják a menetrendet. Igaz, hosszan kell zötykölődni, neki pontosan ötven percet, reggel Budapestre, este vissza Veresegyházára. Eladóként dolgozik, és mellette főiskolára jár, de esténként itt már nincs ereje tanulni, csak szundikál. Búcsúzóul megkérjük, hogy nézegesse a telefonját egy fotó kedvéért, ha már van wifi . De ezúttal nem sikerül rácsatlakozni az internetre. Közben az egyik megállónál visszafelé kezdünk el tolatni, mindenki meglepődik, vajon mi lesz ebből. De az akadály csak pillanatnyi, és néhány másodperc után már haladunk is tovább.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2017/12. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Bielik István