Igazán köszönöm a rugalmasságát, nem tudtam volna másképp megoldani, délelőtt és este is gőzerővel próbálunk.

Szóra sem érdemes, mindig is szerettem volna egy nagyszerű színésznővel egy üres ruhatárban interjút készíteni. Ha jól tudom, A nemzet özvegyét próbálják gőzerővel, amelyik Nagy Imre újratemetését dolgozza fel, ugye?

Az évforduló stimmel, június 16-án lesz az ősbemutató, Kelemen Kristóf jegyzi íróként és rendezőként. Emberi sorsok történelmi díszletben. A papírforma szerint nyolc óra a munkaidőnk, két részre osztva, 10-tól 14 óráig tart az első fele, illetve 18-tól 22 óráig a második. Ez valójában nem ennyi. A kettő között ugyan van szabadidő, de az ember nem tud teljesen leereszteni, különösen, ha este előadása van. Tehát tizenkét órázunk, ami nem baj, mert ez ilyen hivatás, de azért elég fárasztó tud lenni. Még akkor is, ha a laikus, aki egy képernyőn keresztül belepillant a próbánkba, esetleg csak annyit lát, hogy ülünk a színpadon magunk előtt a szövegkönnyvel és beszélgetünk, meg félóránként helyet cserélünk. Nem tudja, mert nem is tudhatja, hogy egy próba milyen jelenléttel, koncentrációval és energiabefektetéssel jár. Rengeteg kalóriát égetünk el ilyenkor.

Az ön esetében nemcsak az előadások vannak, hanem mindig jön egy filmforgatás, újabb sorozat, szinkron, koncert – hiszen zenél is -, hangoskönyv, jótékonysági fellépés, interjú… kihagytam valamit? Amikor a feleségemnek mondtam, kivel fogok találkozni, felkiáltott, hogy jaj, hát ő Mazsola és Tádé!

Nagyon nagy örömöm, hogy azt én csinálhattam! Azt tartom a legnagyobb elismerésnek, amikor anyukák szólítanak meg az utcán vagy a boltban, hogy „köszönjük szépen, engedje meg, hogy gratuláljunk!ˮ – ez fantasztikus érzés. Szóval, hála istennek, nálam nagyon ritkán van üresjárat. De nehogy azt higgye, hogy panaszkodom, amikor azt mondom, fárasztó, ez egyszerű ténymegállapítás. A pályám során a megkeresések kétharmadát vissza kellet mondanom, de általában nem azért, mert nem tetszik, bár volt olyan is, hanem időhiány miatt.

És hogy viseli ezt az időhiányt a családja? Mit szól hozzá például a férje (Fekete György – a szerk.)?

Jól. A férjem tudta, kit vesz el, ő sem teljesen outsider. Az első házasságából származó mostohalányom, Fekete Linda, például a kolléganőm. És a férjem is régóta mozog a színház világában, a Madách Színházban még darabját is adták elő, a Dögkeselyű című filmből írt musicaljét. De írt dalszövegeket is Gerendás Péternek és Friderikának, szóval van köze az előadóművészethez, tudta, mire számíthat.

És Andris, a fia?

Ő már keményebb dió. Mindig sajnálom az estéket, amiket nem tölthetünk együtt, és ezt meg is mondom neki. Otthonról elindulni borzasztóan nehéz, a szívem szakad meg ilyenkor. Amikor bent vagyok a színházban, akkor már nagyon jó, de amikor kilépek a házból, az szörnyű. Nem mintha a fiúk ne lennének el remekül otthon, én sokkal inkább azt az időt sajnálom, amíg nem lehetek velük, és amit soha többé nem lehet visszahozni. Így viszont felértékelődik az az idő, amikor együtt lehetünk. Szoktunk görbe napokat tartani, megpróbálunk minőség időt együtt tölteni. Azzal vigasztalom magam, hogy az anyukám egyedül nevelt fel engem, ötvennyolc órát tanított egy héten, mégis az maradt meg bennem, hogy mi állandóan együtt voltunk.

Mit gondol, miért ilyen népszerű?

Nem tudom. Fogalmam sincs, mit esznek rajtam, de Isten tartsa meg a jó szokásukat. Ebből élek, mert lehetek otthon nagyszerű a fürdőszobatükör előtt, ha a kutya sem látja. Azt is megtanultam az évtizedek alatt, hogy ebben a szakmában igazán csak a személyesség az, ami érdekes. Ha a színész teljesen odaadja magát, ha a médiuma lesz annak, amit játszik, akkor izgalmas. Természetesen ez csak minőségi irodalomnál működik.

De ugyanez igaz például a gyereknevelésre és az egész életre is. Nem kellenek a fölösleges dolgok, nézzük mindennek a lényegét. Nem én vagyok a fontos. Én nem is szeretek szerepelni. Általános és középiskolás koromban rosszul voltam, ha nekem kellett verset szavalnom. Ám az alatt a fél év alatt, amíg a színművészeti felvételijére készültem, rájöttem, hogy itt nem az én személyem a fontos, hanem az, amit csinálok, és ez felszabadítóan hatott rám.