Vámos Miklós kérdése:
Kedves Bandi, éppen ma hozta a futár az új regényed (Zerkó – Attila törpéje) nyomdaillatú példányát. Ha jól számolom, ez a tizedik önállóan jegyzett köteted, mert van néhány, amelyet társszerzővel írtál. Mit csinálsz ilyenkor? Hátradőlsz? Várod a véleményeket? Szorongsz? Reménykedsz? Továbbá: mivel töltöd az íróként most neked jutó szabadságot – amely, ugye, nem azonos az úgynevezett írói szabadsággal. Terveid szerint meddig maradsz ilyen értelemben munkátlan? Végül, ábrándok-vágyak rovata: mi volna a lehető legjobb, ami ezzel a regénnyel és veled történhet?
Cserna-Szabó András válasza:
Kedves Miklós, nem szoktam számolgatni a könyveimet (újraolvasni sem), de most nekiálltam, itt a pontos statisztika: 13 könyvem jelent meg eddig (plusz kettőnek társszerzője voltam). Ebből 10 prózakötet (novella, regény, esszé) és 3 gasztrotörténeti munka. Mivel 1998-ban jelent meg az első könyvem, jövőre ünneplem majd a negyedszázados írói jubileumomat, de azért nem gondolom, hogy a vidéki nagyvárosokat és az Andrássy utat is felvirágozzák majd e jeles ünnep tiszteletére. Nem is baj, hiszen állítólag Mikszáth is abba halt bele, hogy az írói pályafutásának negyvenedik évfordulójára rendezett számtalan ünnepségen túletették a Nagy Palócot.
Ezt az utolsót, a Zerkót írtam a legtovább, vagyis nem az írás tartott sokáig, hanem igazából az olvasás, mert a regény az V. században játszódik, Afrikában, Rómában, Konstantinápolyban, Szentesen, Cipruson stb., és azért elég sokáig tartott, amíg felszívtam magam a korból, a Nyugatrómai Birodalom bukásának századából. Én egy ilyen nagyobb munka után mindig megfogadom, hogy nem írok többé regényt (ahogy az ember egy derekas berúgás után megfogadja, hogy soha többé nem fogyaszt alkoholt), megfogadom, hogy visszamegyek novellistának, esetleg még feszes esszéket is írok, de semmi nagyobbat. De persze ez megy egy ideig, és azután szembejön a téma. Ahogy 3-4 éve is szembejött, miközben Priszkosz rétor, a konstantinápolyi diplomata töredékeit olvastam, aki járt Attila Tisza-parti sátorvárosában, és részletesen lejegyezte a látottakat. Amit biztosan tudunk a hunokról, azt jórészt ettől a trák származású, görögül író Priszkosztól tudjuk, aki az egyik szereplője Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című regényének is. Szóval, amikor Priszkoszt olvastam, akkor jött szembe ez a Zerkó (görögül Zerkón) nevű „mór” törpe, a szerző annyit árul el róla, hogy Attila sok nyelven tudó udvari bohóca, akit bátyjától, Budától örökölt.
Itt kezdődött a regényem, ebben a pillanatban. Nem gondolom, hogy az író szabadságra tudna menni, én legalábbis nem tudok, mert az „író” szerintem nem egy foglalkozás, hanem egy nézőpont, mindenben azt keresed folyton, hogy lehet ebből egy jó kis novellát csinálni… Sajnos, ebből nincs kilépés, az ember a saját anyja halálát is úgy figyeli, hogy egyszer ezt majd meg kell írnia. Sajnos vagy nem sajnos. Most próbálom elütni az időt, kisebb dolgokat írogatok, például befejeztem egy esszét Gozsdu Elekről, az egyik kedvenc írómról, aki a számomra oly kedves „ködlovagok” egyike volt a múlt századfordulón. Próbálok függetlenedni a regényem világától, de biztos vagyok benne, hogy még sokáig rómaiaknak és barbároknak fogom látni a körülöttem élőket.
