Talán Tiszaszederkényben történt, ha jól emlékszem. De az is lehet, hogy a környéken. Meg ne bántsak senkit, ha tévedek. Jó pár éve volt.
Meséltem már erről szóban, fel is idézem magamnak azt a bizonyos mondatot. Mert észrevettem… na, de erről majd később.
Szóval, előadásra hívtak a helyi könyvtárba, s úgy szerveztük, hogy ott is aludjak, az esti órákban már nem indult vissza vonat. Hatkor kezdtem a mesélést. Friss szellemű, érzékeny közönség szorongott a kis teremben, könnyen tudtak nevetni, és ha a történetek sora úgy hozta, nem tartották vissza a könnyeiket sem. Mindez persze erősen inspiráló az előadóra nézve, s én nekilódultam, meséltem, meséltem, egyik történet hívta elő a másikat. Tíz óra tájban kaptunk észbe, még akkor is ott volt vagy jó harmincfőnyi kemény mag. Közben valaki hazaszaladt kolbászért, egy kordbársony kabátos férfi pálinkát hozott, a könyvtáros kisasszony is belevaló szerzet volt, talált néhány poharat, azokat adtuk körbe. Hol volt akkor még koronavírus! Egyszóval jól éltünk, és egyre csak kérték a történeteket. Én meg meséltem, kifogyhatatlanul.
De egyszer csak vége lett az éjszakába nyúlt estének, szedtük össze a székeket, mostuk a poharakat, a kisasszony bezárt, csillagos éjszakában sétáltunk a szálláshelyre, akkor mondta derűsen. „Tudod, van még egy nagyon jó előadónk, ő is színesen mesél, csak az a baj, mióta öregszik, képtelen abbahagyni!ˮ
Nevettünk. De a mondat velem maradt. És mostanában figyelmeztet. Nem, nem az előadásokon. A privát életben. Egyszer csak észrevettem: lehet, hogy sokat beszélek? Így az út vége felé át akarom adni, persze, még ezt is, ezt is meg azt is! Praktikát, ötletet, élettapasztalatot. Csak mondom, mondom…, és egyszer csak eltelek a saját hangommal. És meglátom a lányom fáradt arcát, ahogy hallgat megadóan.
Észbe kapok. Hogy fárasztottak apu prédikációi. Ő is jót akart. Ma már innám a szavait. De akkor régen azok az emberek adtak sokat, azok vittek előbbre, akik meghallgattak. Eszembe jut Gyökössy Bandi bácsi. Lelkész-pszichológus volt, bölcs és segítő. Ott ültem nála, ma is hálás vagyok érte. Ő mesélte: „Hozzám mindennap jönnek lelkigondozásra vágyó emberek. Én sokszor nem teszek mást, mint hogy hallgatok. Bejön hozzám valaki kilenc órakor, és kimegy tizenegykor. Kikísérem, az ajtóban elköszön, jaj, de jót beszélgettünk! Én két órán át meg se nyikkantam. Képletesen szólva »tartottam a lavórt«. Ő megkönnyebbült, én, persze lelkileg értve, megtöröltem a száját, imádkoztunk, mert hívő ember volt, és feloldódva elment. Ma mindenkinek mindene van. Embere nincs, aki meghallgassa. Hogy valaki végighallgassa akár egyetlen óra hosszáig – olyat nem talál. Mert a meghallgatás – áldozatos tett. A vizsgálatok kimutatták, több pszichés energiát veszít az ember egy órai meghallgatással, mint egy órai beszéddel. Meghallgatni és elfogadni valakit – valódi odaadást igényel.ˮ
